Koncert

A nehéz választás éjszakája

Nick Cave & The Bad Seeds

Zene

Nem sok olyan előadót ismerünk, aki a késői korszakában is releváns alkotó maradt – Nick Cave ezen kevesek egyike. Rossz lemezt nem hallottunk tőle, de még közepeset sem, és koncertzenészként is ott van a legnagyobbak között.

Az elmúlt közel negyedszázadban nyolc alkalommal járt nálunk, de egyáltalán nem meglepő, ha valaki az eddigi összes budapesti koncertjére elment; Cave-nél a szettlista és az előadásmód is mindig folyamatosan változik, emellett valamilyen megmagyarázhatatlan függőséget tud kialakítani a zenerajongókban. Nick Cave-et többször meg kell nézni.

A legújabb koncertkörútnak tragikus előzménye van: a közönség most láthatja a művészt először azóta, hogy tinédzser fia, Arthur balesetben elhunyt. A feldolgozhatatlan veszteséget némiképp feldolgozni próbáló album, a Skeleton Tree eddigi turnéjáról csupa pozitív kritika látott napvilágot, és aki például a tavalyi bécsi koncertről lemaradt, az most pótolhatott a bántóan üresen kongó, maximum harmad házig telt Arénában. Az okok nyilván összetettek, de nagy valószínűséggel hiba volt rászervezni Cave-éket az ugyanekkor a Budapest Parkban zajló Queens of the Stone Age-bulira. Sok embernek okozott dilemmát, hogy melyik koncertre menjen el, és mindkét helyszínen biztosan jóval többen lettek volna, ha nincs ez az egybeesés.

Cave mellett olyan régi zenésztársak vannak a színpadon, mint Martyn P. Casey, Jim Sclavunos, Thomas Wydler, valamint a Karl Marxra egyre jobban hasonlító első számú alkotótárs, Warren Ellis, illetve a Bad Seedsben viszonylag újoncnak számító Toby Dammit és George Vjestica. A legutóbbi album nyitódalával, a Jesus Alone-nal kezdődik a koncert, és ugyan később még további három szám felcsendül a Skeleton Tree-ről, egy valódi best of programot kapunk a zenekartól. Záporoznak a klasszikusok, és az az érdekes, hogy Cave a Boatman’s Call és a Dig Lazarus Dig közötti, öt albumot érintő időszakot teljes mértékben hanyagolja. Persze ezt nem bánja az ember, ha olyan klasszikusokat hall, mint a From Her to Eternity, a Red Right Hand, a Tupelo vagy a csodálatosan lírai Into My Arms.

A lenyűgöző pillanatokban bővelkedő koncert (szeánsz?) két csúcspontja a minimálból őrjöngéssé fajuló Jubilee Street, valamint a szokás szerint alaposan szétcsapott Stagger Lee. Cave állandóan keresi a lelki és testi kontaktust a közönséggel, és ennek részeként jó pár embert felenged a színpadra a sztenderd szettet záró Push the Sky Away előadásához. A nagy kivetítőn aztán látszik, hogy valami nem stimmel: a zenészek és a rajongók is riadtan néznek le a biztonsági árokba, de azért a dal még lemegy. Várjuk a ráadást, Cave csak sokára jön elő, ráadásul egyedül, és közli, hogy valaki leesett a színpadról, nem tudni, mennyire sérült meg, és hogy így nem lenne illendő tovább játszani. Felkapcsolódik a villany, elindulnak haza az emberek, de aztán a zenészek mégis visszajönnek, merthogy kiderült, a sérültnek nincs komoly baja. Szóval happy end a vége, még úgy is, hogy a két záródalra a korábbinál is kevesebben maradtak a teremben.

Papp László Budapest Sportaréna, június 21.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.