Magyar Narancs: Az operavilág álompárjaként járják a dalszínházakat, koncerttermeket. Budapesti fellépésük is ebbe a „koncepcióba” illeszkedik?
Roberto Alagna: Érzelmi okai is vannak annak, hogy már régóta szerettem volna visszatérni Budapestre. Szép emlékeket őrzök a müpabeli Puccini-áriaestemről, másrészt hálás vagyok Magyarországnak, ugyanis fivéreimmel közösen írt operánknak, az Egy halálraítélt naplójának itt volt a világpremierje. Ami a Ring Estélyt illeti, az operairodalom híres szerelmespárjait idézzük meg Aleksandrával a Pillangókisasszony, a Rómeó és Júlia, az Otello, a Gianni Schicchi, a Szerelmi bájital duettjeivel. A Szerelmi bájital közös fellépéseink gyöngyszeme, hiszen Donizetti vígoperájának londoni előadásán szövődött a szerelmünk. Szerencsére úgy ismernek minket, mint az operaszínpadok sikerpárosa. A zsidónő, a Carmen, a Bajazzók, a Parasztbecsület, a Turandot, az Otello, a Don Carlos szerepel közös repertoárunkon. Tudatos döntés a részünkről, hogy minél több időt szeretnénk egymással tölteni. A koncertszervezők is szívesen hívnak minket gálaestekre. Hamarosan megjelenik egy duettlemezünk, amelynek anyagával körbeutazzuk Európát.
MN: Az olasz és francia operákat tekinti igazán a sajátjának. A Trubadúr Manricójának, a Traviata Alfredójának szerepét öltötte magára a legtöbbször. Az évek során miben változott az előadásmódja?
RA: Bármilyen furcsán is hangzik, soha nem törekedtem arra, hogy kitaláljam magamnak, milyen szerepek illenek hozzám. Soha nem kerestem meg operaigazgatókat azzal, hogy ezt vagy azt szeretném elénekelni. A felkérések, a kapott ajánlatok alapján döntöttem el, illik-e a hangomhoz, a lelkiállapotomhoz egy adott szerep. Ha valamit nagyon akartam, azt önerőből hoztam tető alá, gondolok itt elsősorban a tradicionális szicíliai népzenei lemezeimre. Az ötvenes éveimet taposva a hangomnak ma már más a dimenziója, mélysége, mint, mondjuk, húsz évvel ezelőtt volt. Egy énekes a saját személyiségével táplálja a szerepeit. Az idő múlásával sokkal toleránsabbá váltam abban, hogy megértésre törekedjek, megkeressem a közös pontokat, hasonló élethelyzeteket. Ebben az életkorban már nincs szükség nagy attrakciókra, külső hatáskeltésre. Lényegében az érzelmek őszinteségére, megéltségére kíváncsi a közönség. Nem szeretem, amikor egy mű „elvérzik” a rendezői koncepció oltárán, kiforgatják a jelentéséből, eltorzítják. Elrettentő példa erre a legutóbbi firenzei Carmen-produkció. Leo Muscato rendező a nők elleni erőszakkal akarta aktualizálni Bizet operáját oly módon, hogy nem Carmen esik Don José áldozatául, hanem ő lövi le Don Josét. Nem értem, miért kevésbé súlyos, ha egy nő megöli a szerelmét, mint fordítva.
MN: Kitüntetett érdeklődést mutat az operairodalom elfeledett művei iránt. Alfano Cyranója, Purcell Arthur királya, Meyerbeer Az afrikai nője után milyen további műveket szeretne megismertetni a közönséggel?
RA: Régi vágyam, hogy elénekelhessem Rubinstein Nerójának címszerepét. Eddig még nem találtam olyan vállalkozó kedvű operaházat, amely bemutatná. A kortárs operák iránti érdeklődést hiányolom manapság. Szerencsére megadatott, hogy több kortárs szerző is komponált nekem operát, Vladimir Cosma a Marius és Fannyt, Patrick Burgan a québeci opera felkérésére Eric-Emmanuel Schmitt színműve nyomán a Rejtélyes találkozásokat. Sajnálatosnak tartom, hogy a mai kor frenetikus hajtásában kevés idő és igény van arra, hogy kortárs zeneszerzők, előadók, alkotótársak közös vágyából szülessenek meg művek.
MN: Zeneszerző-rendező fivéreivel közös vállalkozásban adaptálták zenés színpadra Victor Hugo Egy halálraítélt utolsó napja című regényét. Miért éppen erre a témára esett a választásuk?
RA: A közös alkotás öröme miatt vállalkoztunk rá, eredetileg koncertszerű változatban adtuk elő a párizsi Chatelet színházban. Az elmúlt tíz évben számos színpadi feldolgozást is megélt. Az első színpadi változatot a debreceni Csokonai Színház mutatta be, benevezték a Mezzo Operaversenyre, ahol díjat nyert. Az egész úgy kezdődött, hogy Chicagóban énekeltem a Rómeó és Júliát. Nagyon egyedül éreztem magam a hotelszobámban, távol a családomtól, rám tört a magány. Felhívtam Federico bátyámat, és panaszkodtam neki az állapotomról. Valami olyasmit mondhattam, hogy úgy érzem magam, mint egy elítélt a börtönben. Federico ennek a beszélgetésnek a hatására elküldte nekem Victor Hugo regényét. Hirtelen bevillant, milyen izgalmas lenne, ha David öcsénk, aki zeneszerző és rendező, operát írna belőle. Megírtam a szövegkönyv első vázlatát, elolvastattam Federicóval, akinek annyira megtetszett, hogy tovább dolgozott rajta, közben Davidot is sikerült meggyőzni, lásson neki a zenei anyagnak. Hát, valahogy így született meg az Alagna fivérek hatkezes operája.
MN: A Zeffirelli rendezte Aida scalabeli előadásán éppen az együttműködés hiányáról tett tanúbizonyságot, amikor Radames első áriája után elhagyta a színpadot, mert a karzatról kifütyülték. Minek a számlájára írja ezt az emlékezetes botrányt?
RA: Több mint tíz év távlatából is fájdalmas élmény. Nem szeretnék bővebben beszélni róla, de az igazsághoz hozzátartozik, senki nem kérdezte meg, valójában mi történt, milyen fizikai és lelki állapotban vagyok. Ma már nem érdemes ezen rágódni. Tény, hogy azóta bárhol léptem fel, megkerestek a Scala részéről, hogy rávegyenek a visszatérésre. Svájci otthonomba is eljöttek, hogy ajánlatokat tegyenek. Tartom magam ahhoz az elvhez, hogy a legnagyobb hibát a legnagyobb jóval lehet jóvátenni. Arra az elhatározásra jutottam, hogy egy feltétellel térek vissza a Scalába, ha műsorra tűzik az Egy halálraítélt utolsó napját. Eddig még nem sikerült megállapodni, mert a dalszínház vezetőségének nincs hozzá bátorsága.
MN: Egyszeri incidens volt a scalabeli eset, netán máskor is előfordult, hogy otthagyott egy előadást?
RA: Szenvedélyes ember vagyok, de művészi allűröktől mentes. Tiszteletben tartom mások munkáját, még abban az esetben is megértésre, kompromisszumra törekszem, ha az ízlésemnek nem felelnek meg egyes rendezői túlzások, túlkapások, a zeneszerző szándékával ellentétes értelmezések.
MN: A Sicilia, a Serenata és a Malena című albumain a szicíliai gyökereinek, az ottani népzenei tradícióknak adózik. Hogyan csapódik le önnél manapság az identitás kérdése?
RA: A szüleim Szicíliából emigráltak Franciaországba. A testvéreimmel már ott születtünk, nevelkedtünk. Ennek ellenére csak a katonai szolgálatom letöltése után, húszévesen kaptam meg a francia állampolgárságot. A szüleimmel gyakran ma is szicíliai nyelvjárásban beszélgetünk, de kulturális hatások tekintetében inkább francia vagyok. A művészi karrieremmel nemzetközi identitást nyertem. Egyértelműen világpolgárnak tekintem magam, aki soha nem felejti el, hogy migránsok gyermeke.
MN: Ennek megfelelően érzékenyen viszonyul a mai menekültkérdéshez?
RA: Ez nagyon nehéz ügy a gazdasági, politikai, kulturális és egyéb vetületei miatt, amire nincs kellő rálátásom. Az bizonyos, hogy nem lehet érzéketlenül, fájdalom és szomorúság nélkül elmenni a nyomorból, nélkülözésből, háborúból menekült emberek mellett. Mélységesen átérzem a kilátástalan sorsokat, megérintik a lelkemet, másfelől megoldhatatlan problémának látom az együttélést a kulturális, vallási különbségekből fakadóan.
MN: Párizsi kabarékban, varietékben kezdte hajdanán az éneklést autodidaktaként. A Pavarotti-énekverseny megnyerése után debütált mint lírai tenor. Láthatóan nem okoz gondot önnek a klasszikus és a könnyűzene közötti átjárás.
RA: A műfaji besorolás a média meg a zenekritikusok vesszőparipája, nem a zenészeké vagy az énekeseké. A zene univerzális egység, nincsenek határok. Egy a lényeg: mindig legyél tisztában azzal, milyen szándékkal nyúlsz egy dalhoz, egy áriához, egy operaszerephez. A drámai, lírai tenor megkülönböztetés is az utókor találmánya, a partitúrában csak a hangfaj szerepel. Carusótól Gigliig, Domingótól Krausig minden valamirevaló tenor kirándult az örökzöldek, a sanzonok, a slágerek világába. Ebben persze az is közrejátszik, hogy a miénk a legnépszerűbb hangfaj, a tenorok a hódítók, a hősszerelmesek.
MN: Sztártenorként mennyire jellemzi a rivalizálás?
RA: Semennyire. Mi, tenorok a természetben nem létező hang birtokosai vagyunk. Láthatatlan szállal összeköt minket az, hogy tudjuk, milyen technikai, érzelmi, lelki folyamatok vezetnek addig, hogy kiénekeljünk egy hangot, felmutassunk egy érzést. Túlzás nélkül mondhatom, hogy bajtársi kötelék van köztünk. Szeretem hallgatni a kollégáimat, mert inspirálnak, erőt adnak. Csodálattal adózom a nagy énekesi teljesítmények előtt, és ennek hangot is adok, előadás után gratulálok, köszönő üzeneteket küldök.
MN: Pályája során nem fenyegette a túlterhelés veszélye, hogy idő előtt nyúlt olyan szerepekhez, amelyek meghaladták hangbeli képességeit?
RA: Igazán egy dologgal lehet elrontani a hangunkat, ha nem trenírozzuk, vagy ha belesüppedünk a kényelembe, és mindig ugyanazt a pár bevált szerepet ismételgetjük. A pályám kezdetén teljesen tanácstalan és kishitű voltam. A könnyűzene felől érkezve minden újabb szerepet halálugrásnak éltem meg. A hangomat, ezt az ajándékba kapott hangszert bizony sok bukdácsoláson, tévedésen keresztül ismertem meg egyre jobban. Ha beálltam volna egy szűk, ámde sikerbiztos repertoárra, nem fejlődtem volna.
MN: Ennek a fejlődésnek a következő állomása, hogy az idén először fog Wagnert énekelni?
RA: Háromszor hívtak Bayreuthba, és mindháromszor nemet mondtam Christian Thielemann-nak. Wagner nem igazán az én világom, másfelől az érettség, a tapasztalatok afelé visznek, hogy kipróbáljam. Végül a feleségem győzött meg, hogy vállaljam el a Lohengrint. Még azt is felajánlotta, segít megtanulni a német szöveget, ő ugyanis folyékonyan beszéli a nyelvet.
MN: Újabb kortárs operát nem tervez a testvéreivel?
RA: Egyelőre még titok, mi a következő színpadi vállalkozásunk. Művészileg is szoros családi klánt alkotunk. Federico bátyám nemrég a Malena című lemezemre komponált dalokat, és ő a művészeti tanácsadóm a crossover kalandozásaimban. Davidot lefoglalja a rendezés és a koncertművei. A nővérem évtizedek óta a menedzserem. Ahhoz képest, hogy igazán soha nem voltak ambícióim, elég messzire jutottam. Harmincöt éve vagyok a pályán. Mára már kissé belefáradtam a kalózéletbe. Feláldoztam a családi életemet a karrieremért. Több időt szeretnék tölteni a két kisgyerekemmel – a négyéves kislányommal, a kétéves fiammal – és a nagylányomtól született unokámmal.
MN: Szóval nem az utolsó lélegzetvételig akar színpadon állni?
RA: Tudja, időnként magamnak énekelek anélkül, hogy bárki hallaná. A szívem mélyén mindig szól egy hang.
Ring Estély – Farsangi operagála Roberto Alagnával és Aleksandra Kurzakkal február 10-én az Erkel Színházban
