Egy rövid idézet: „Szóltam a csajomnak, hogy jöjjön el egy The Fall-koncertre. Utána azt mondta, hogy »ha ennyi kell ahhoz, hogy zenész legyen az ember, akkor ez nekem is menne«. Számomra ez testesíti meg mindazt, ami nagyszerű volt ebben a zenekarban.” A fiatalember a Shame énekese, az együttes csak pár éve, a gimnázium harmadik tanévét követő nyári szünetben alakult a Queen’s Head nevű brixtoni kocsmában. Három és fél év csörömpölés, dalszerzés és intenzív koncertezés után (voltak a The Fall előzenekara is) már lemezük jelent meg, nem is akármilyen.

A Shame a már jó pár éve kifulladt gitárpopszíntér egyik legfrissebb képviselőjeként egy olyan szcénába érkezett, amelyben már elég hosszú ideje csak középszerű produkciók untatják a nagyérdeműt. Ám mivel a nyálas fícsöring-pop korában már-már avíttnak tűnik egy rockzenekar – aminek az is lehet az oka, hogy a rock úttörői valóban mindent kihoztak a műfajból –, legfeljebb akkor számíthat nagyobb sikerre és elismerésre, ha jó számokat ír. Nos, ezt a kritériumot a Shame maradéktalanul teljesíti, bár titkuk a repetitív, enyhén punkos énekstílusban (à la Mark E. Smith) és a nagyszerű ikergitározásban rejlik.

„Nem az én hangom a legjobb, amit hallottál, és utálhatod a szövegeimet, de vajon leszarom-e?” – kérdezi Steen a One Rizla című dalban, de nem ez az egyetlen alkalom a lemezen, amikor az önirónia belemászik a képünkbe. A frontember nemrég egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy „a bőrdzsekis, csajozós, drogozós rocksztár fogalmát be kéne tiltani”, ezért is jó kérdés, hogy a Shame tagjai hogyan fogadják majd a sikert. Mert a dalok hallatán úgy tűnik, hogy szép jövő is vár rájuk, ráadásul a Songs of Praise 39 perce pillanatok alatt elszáll, egy másodpercnyi üresjárat sincs az albumon. A feleselgetős énekkel előadott Concrete, a The Fallt igencsak ideemelő The Lick, az eszméletlen jó gitársounddal megküldött Tasteless, a pikáns témájú Gold Hole és a monumentális Angie egyaránt telitalálat, és ugyanez a többi dalról is simán elmondható. Ha brit tinédzser lennék, egész biztosan megőrülnék a Shame-ért, így viszont megelégszem azzal, hogy a Songs of Praise a legjobb bemutatkozó album, amit az elmúlt pár évben gitárzenekartól hallottam. Május 8-án koncert Bécsben – nem árt fejben tartani.

Dead Oceans, 2018