Lemez

Dicsértessék

Shame: Songs of Praise
szerző
Nagy István
publikálva
2018/5. (02. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A múlt héten meghalt Mark E. Smith, a punk, vagy ha úgy tetszik, a posztpunk egyik kulcsfigurája, a manchesteri The Fall frontembere. Sok zenész megemlékezett róla, de a legjobb nekrológ nem egy kortárs, még csak nem is az eggyel-kettővel fiatalabb generáció valamelyik képviselőjéhez, hanem egy Charlie Steen nevű 21 éves sráchoz fűződött.

Egy rövid idézet: „Szóltam a csajomnak, hogy jöjjön el egy The Fall-koncertre. Utána azt mondta, hogy »ha ennyi kell ahhoz, hogy zenész legyen az ember, akkor ez nekem is menne«. Számomra ez testesíti meg mindazt, ami nagyszerű volt ebben a zenekarban.” A fiatalember a Shame énekese, az együttes csak pár éve, a gimnázium harmadik tanévét követő nyári szünetben alakult a Queen’s Head nevű brixtoni kocsmában. Három és fél év csörömpölés, dalszerzés és intenzív koncertezés után (voltak a The Fall előzenekara is) már lemezük jelent meg, nem is akármilyen.

A Shame a már jó pár éve kifulladt gitárpopszíntér egyik legfrissebb képviselőjeként egy olyan szcénába érkezett, amelyben már elég hosszú ideje csak középszerű produkciók untatják a nagyérdeműt. Ám mivel a nyálas fícsöring-pop korában már-már avíttnak tűnik egy rockzenekar – aminek az is lehet az oka, hogy a rock úttörői valóban mindent kihoztak a műfajból –, legfeljebb akkor számíthat nagyobb sikerre és elismerésre, ha jó számokat ír. Nos, ezt a kritériumot a Shame maradéktalanul teljesíti, bár titkuk a repetitív, enyhén punkos énekstílusban (à la Mark E. Smith) és a nagyszerű ikergitározásban rejlik.

„Nem az én hangom a legjobb, amit hallottál, és utálhatod a szövegeimet, de vajon leszarom-e?” – kérdezi Steen a One Rizla című dalban, de nem ez az egyetlen alkalom a lemezen, amikor az önirónia belemászik a képünkbe. A frontember nemrég egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy „a bőrdzsekis, csajozós, drogozós rocksztár fogalmát be kéne tiltani”, ezért is jó kérdés, hogy a Shame tagjai hogyan fogadják majd a sikert. Mert a dalok hallatán úgy tűnik, hogy szép jövő is vár rájuk, ráadásul a Songs of Praise 39 perce pillanatok alatt elszáll, egy másodpercnyi üresjárat sincs az albumon. A feleselgetős énekkel előadott Concrete, a The Fallt igencsak ideemelő The Lick, az eszméletlen jó gitársounddal megküldött Tasteless, a pikáns témájú Gold Hole és a monumentális Angie egyaránt telitalálat, és ugyanez a többi dalról is simán elmondható. Ha brit tinédzser lennék, egész biztosan megőrülnék a Shame-ért, így viszont megelégszem azzal, hogy a Songs of Praise a legjobb bemutatkozó album, amit az elmúlt pár évben gitárzenekartól hallottam. Május 8-án koncert Bécsben – nem árt fejben tartani.

Dead Oceans, 2018

szerző
Nagy István
publikálva
2018/5. (02. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Shame
Dead Oceans
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...