Lemez

Dicsértessék

Shame: Songs of Praise

Zene

A múlt héten meghalt Mark E. Smith, a punk, vagy ha úgy tetszik, a posztpunk egyik kulcsfigurája, a manchesteri The Fall frontembere. Sok zenész megemlékezett róla, de a legjobb nekrológ nem egy kortárs, még csak nem is az eggyel-kettővel fiatalabb generáció valamelyik képviselőjéhez, hanem egy Charlie Steen nevű 21 éves sráchoz fűződött.

Egy rövid idézet: „Szóltam a csajomnak, hogy jöjjön el egy The Fall-koncertre. Utána azt mondta, hogy »ha ennyi kell ahhoz, hogy zenész legyen az ember, akkor ez nekem is menne«. Számomra ez testesíti meg mindazt, ami nagyszerű volt ebben a zenekarban.” A fiatalember a Shame énekese, az együttes csak pár éve, a gimnázium harmadik tanévét követő nyári szünetben alakult a Queen’s Head nevű brixtoni kocsmában. Három és fél év csörömpölés, dalszerzés és intenzív koncertezés után (voltak a The Fall előzenekara is) már lemezük jelent meg, nem is akármilyen.

A Shame a már jó pár éve kifulladt gitárpopszíntér egyik legfrissebb képviselőjeként egy olyan szcénába érkezett, amelyben már elég hosszú ideje csak középszerű produkciók untatják a nagyérdeműt. Ám mivel a nyálas fícsöring-pop korában már-már avíttnak tűnik egy rockzenekar – aminek az is lehet az oka, hogy a rock úttörői valóban mindent kihoztak a műfajból –, legfeljebb akkor számíthat nagyobb sikerre és elismerésre, ha jó számokat ír. Nos, ezt a kritériumot a Shame maradéktalanul teljesíti, bár titkuk a repetitív, enyhén punkos énekstílusban (à la Mark E. Smith) és a nagyszerű ikergitározásban rejlik.

„Nem az én hangom a legjobb, amit hallottál, és utálhatod a szövegeimet, de vajon leszarom-e?” – kérdezi Steen a One Rizla című dalban, de nem ez az egyetlen alkalom a lemezen, amikor az önirónia belemászik a képünkbe. A frontember nemrég egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy „a bőrdzsekis, csajozós, drogozós rocksztár fogalmát be kéne tiltani”, ezért is jó kérdés, hogy a Shame tagjai hogyan fogadják majd a sikert. Mert a dalok hallatán úgy tűnik, hogy szép jövő is vár rájuk, ráadásul a Songs of Praise 39 perce pillanatok alatt elszáll, egy másodpercnyi üresjárat sincs az albumon. A feleselgetős énekkel előadott Concrete, a The Fallt igencsak ideemelő The Lick, az eszméletlen jó gitársounddal megküldött Tasteless, a pikáns témájú Gold Hole és a monumentális Angie egyaránt telitalálat, és ugyanez a többi dalról is simán elmondható. Ha brit tinédzser lennék, egész biztosan megőrülnék a Shame-ért, így viszont megelégszem azzal, hogy a Songs of Praise a legjobb bemutatkozó album, amit az elmúlt pár évben gitárzenekartól hallottam. Május 8-án koncert Bécsben – nem árt fejben tartani.

Dead Oceans, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.