Lemez

Dicsértessék

Shame: Songs of Praise

Zene

A múlt héten meghalt Mark E. Smith, a punk, vagy ha úgy tetszik, a posztpunk egyik kulcsfigurája, a manchesteri The Fall frontembere. Sok zenész megemlékezett róla, de a legjobb nekrológ nem egy kortárs, még csak nem is az eggyel-kettővel fiatalabb generáció valamelyik képviselőjéhez, hanem egy Charlie Steen nevű 21 éves sráchoz fűződött.

Egy rövid idézet: „Szóltam a csajomnak, hogy jöjjön el egy The Fall-koncertre. Utána azt mondta, hogy »ha ennyi kell ahhoz, hogy zenész legyen az ember, akkor ez nekem is menne«. Számomra ez testesíti meg mindazt, ami nagyszerű volt ebben a zenekarban.” A fiatalember a Shame énekese, az együttes csak pár éve, a gimnázium harmadik tanévét követő nyári szünetben alakult a Queen’s Head nevű brixtoni kocsmában. Három és fél év csörömpölés, dalszerzés és intenzív koncertezés után (voltak a The Fall előzenekara is) már lemezük jelent meg, nem is akármilyen.

A Shame a már jó pár éve kifulladt gitárpopszíntér egyik legfrissebb képviselőjeként egy olyan szcénába érkezett, amelyben már elég hosszú ideje csak középszerű produkciók untatják a nagyérdeműt. Ám mivel a nyálas fícsöring-pop korában már-már avíttnak tűnik egy rockzenekar – aminek az is lehet az oka, hogy a rock úttörői valóban mindent kihoztak a műfajból –, legfeljebb akkor számíthat nagyobb sikerre és elismerésre, ha jó számokat ír. Nos, ezt a kritériumot a Shame maradéktalanul teljesíti, bár titkuk a repetitív, enyhén punkos énekstílusban (à la Mark E. Smith) és a nagyszerű ikergitározásban rejlik.

„Nem az én hangom a legjobb, amit hallottál, és utálhatod a szövegeimet, de vajon leszarom-e?” – kérdezi Steen a One Rizla című dalban, de nem ez az egyetlen alkalom a lemezen, amikor az önirónia belemászik a képünkbe. A frontember nemrég egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy „a bőrdzsekis, csajozós, drogozós rocksztár fogalmát be kéne tiltani”, ezért is jó kérdés, hogy a Shame tagjai hogyan fogadják majd a sikert. Mert a dalok hallatán úgy tűnik, hogy szép jövő is vár rájuk, ráadásul a Songs of Praise 39 perce pillanatok alatt elszáll, egy másodpercnyi üresjárat sincs az albumon. A feleselgetős énekkel előadott Concrete, a The Fallt igencsak ideemelő The Lick, az eszméletlen jó gitársounddal megküldött Tasteless, a pikáns témájú Gold Hole és a monumentális Angie egyaránt telitalálat, és ugyanez a többi dalról is simán elmondható. Ha brit tinédzser lennék, egész biztosan megőrülnék a Shame-ért, így viszont megelégszem azzal, hogy a Songs of Praise a legjobb bemutatkozó album, amit az elmúlt pár évben gitárzenekartól hallottam. Május 8-án koncert Bécsben – nem árt fejben tartani.

Dead Oceans, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.