Az Erkel Színházban múlt szombaton bemutatott Porgy és Bess plakátján és egyéb reklámanyagain mindenütt ott szerepelt ez a két mondat, amelyek szemre még azzal együtt is tökéletesen megfelelnek a feloldhatatlan ellentmondás formai kritériumának, hogy az utóbbi, a negatív állítás „a jogtulajdonosok nyilatkozata” gyanánt kerül idézésre. A produkció körüli (jog)vita híre az elmúlt hetekben még az opera műfaját amúgy vajmi ritkán szemléző orgánumokhoz is eljutott, így itt elég lesz csupán röviden utalnunk arra, miszerint az 1983-ban elhunyt dalszövegíró, Ira Gershwin úgy rendelkezett, hogy a Porgyt főszabály szerint még évtizedekig csakis úgynevezett „all-black cast” játszhatja. Az Opera pedig most e kitétel, s így e kötelezettség nélkül szerződött az új budapesti előadásra – vagy mégsem. Ennek a kérdésnek az eldöntése már kívül esik a kritika hagyományok által megszabott tárgykörén.
Arról azonban merészelhetünk véleményt mondani, hogy az afroamerikai szereplőket kötelezően előíró rendelkezés általánosságban és elviekben ma már valóban oktalan, sőt rossz ízű korlátozás. (Olyan korlátozás méghozzá, amellyel George Gershwin hosszú életű öccse mintegy ellensúlyozni kívánta a hatvanas évektől mind hangosabbá váló vádakat, amelyek a Porgy és Besst leereszkedő és az afroamerikai közösség önérzetét sértő műként minősítették.) Ráadásul a Porgy és Bess játszottsága is megsínyli ezt a rigid szabályt, mi több, 2013-ban, a szegedi Dóm téren még akár arról is meggyőződhettünk, hogy az ilyesformán többnyire utazó truppok hitbizományává váló mű előadásainak színvonala is megszenvedheti az interpretációs versengés beszűkítését.
Elvben tehát fenntartás nélkül üdvözölhető az Ókovács Szilveszter szívügyeként is azonosítható, többéves múltra visszatekintő törekvés: megtörni a negyedszázados előadási kikötést, és visszahozni a pesti repertoárra a Porgyt, amely korábban több mint egy évtizeden át valóságos slágerdarabnak számított. És éppígy méltányolható emellett a test- és arcsuvickolás mellőzésének elhatározása is. (Még akkor is, ha a rassz és bőrszín témában az Otello- és Aida-párhuzamok némileg sántítanak.) És mégis, a gyakorlatban korántsem olyan nehéz érveket felhozni a nemes célzatú hagyománytörés ellen – amennyiben hiányozni látszik a „hazai erők” felkészültsége meg a változtatást meggyőzővé tévő rendezői koncepció.
Márpedig a múlt szombati Porgy és Bess-premier bizony mindkét téren érdemi hiányérzetet válthatott ki a nézőből, aki könnyen úgy érezhette: Almási-Tóth András rendezése, a kórus gospelérzéke vagy egyik-másik szereplő csekély hitelességi szintje miatt egyszerűen nem volt érdemes ezt a harcot megvívni. Mi több, szégyenszemre akár még a feketére festett arcokat is hiányolhatta: azok láttán ugyanis legalább felsejlett volna egy valódi, zárt közösség képe. Merthogy a Porgy és Bess elsősorban a belül ugyan tagolt, de kifelé jószerint fatalista módon összezáró, meghittségében fenyegetett közösség, a charlestoni Catfish Row operája – és csak másodsorban a címszereplő szerelmespáré.
Almási-Tóth rendezése a mű cselekményét most valamiféle rögtönzött tömegszállásra helyezte át, mondjuk, a Katrina hurrikán pusztítása után. Itt tengetik napjaikat a ruhasegélyekből félig hippiknek, félig retro diszkópatkányoknak öltöző szereplők, akik a jelek szerint a ruhák mellett röhejes parókákat is kaptak az adakozóktól. Lisztopád Krisztina jelmezegyüttese meg Sebastian Hannak színpadképe (melybe olykor a művészi nyomaték kedvéért egy dodekaédert is aláeresztenek) vállt a vállnak vetve küzdött az ellen, hogy a szereplőket valódi közösségnek észlelhessük, s ez alighanem a rendezés szándéka szerint történt. Habár az is igaz, hogy e rendezésről nehéz pozitív állításokat megfogalmaznunk, miután Almási-Tóth mindkét címszereplőről mindössze egy-egy parókányit és tiritarka ingnyit látszott gondolni, a mégoly szimpla jelenetváltásokat pedig visszatérő módon matrachurcolásokkal nehezítette el. Működőképes rendezői ötletek jószerint csak a kábszerárus, Sporting Life jelenéseinek revüsítése körül bukkantak elénk, és Balczó Péter így a műből magánszámként messzire kilógó remekléssé is tette az It Ain’t Necessarily So előadását.
A tenorok amúgy is jók voltak ezen az estén: Kiss Tivadar (Mingo) színpadi jelenlétének állandó, üdítő motiváltsága meg Szerekován János (Rákárus) vokális merészsége is az előadás nyereség rovatába illett. Csakhogy a Porgy és Bess köztudomás szerint nem a tenorok operája! Porgy basszbariton szólamában Palerdi András hangja futólag már az I Got Plenty o’ Nuttin’ szakaszainak gyors középrészeiben is hallhatatlanná vált, s utóbb a darabot záró O Lawd, I’m on My Way együttesében is olykor észrevehetetlenné lett a rendezői beállítás nélkül is rokonszenvesen működő énekes. A Besst alakító Létay Kiss Gabriellával nem volt ilyen gondunk, ahogyan Rőser Orsolya Hajnalka (Clara), Meláth Andrea (Maria) és Bakonyi Anikó (Serena) hangját – és gullah-dialektusú angolját – is megfelelőnek érezhettük. De a szólamformálás zsigeri hitele mégis általános hiánycikknek bizonyult, s különösen az első felvonás kórusmegszólalásaiban már-már kínosnak tűnt a stílusismeret deficitje. Utóbb, az előadás előrehaladtával mindez javulni hallatszott, de azért a színpadról felhangzó énekszó, sőt olykor még Dénes Istvánék temperamentumos zenekari produkciója sem érvelt mindenestől meggyőző erővel a Porgy és Bess értékei mellett. Így aztán a tapsokkal alig-alig megszakított premier (amely egy világítási mizéria miatt amúgy majd’ fél órát csúszott) a fiatalabbak és avatatlanabbak számára alkalmasint nehezen megfejthetővé tette azt, vajon miként válhatott hajdan legendás sikerdarabbá Pesten Gershwinék operája.
Erkel Színház, január 27.
