A nép ópiuma: Vegyétek ki Jenőt a fülemből! (Tévéolimpia)

  • Para-Kovács Imre
  • 2000. szeptember 28.

Zene

Végül is szerencsénk van, hogy a Magyar 1 és 2 közvetítette nekünk az Olimpiát, még a különösen hendikepes műsorvezetőket is könnyedén elviseltem, ha egy percre belegondoltam, mit csinált volna ebből a feladatból egy kereskedelmi tévé. Így aztán minden alkalommal, amikor Palik László a megszokottnál is hülyébben viselkedett, csak elképzeltem az Olimpiai Dáridó különkiadását, és máris megbocsátottam.
Végül is szerencsénk van, hogy a Magyar 1 és 2 közvetítette nekünk az Olimpiát, még a különösen hendikepes műsorvezetőket is könnyedén elviseltem, ha egy percre belegondoltam, mit csinált volna ebből a feladatból egy kereskedelmi tévé. Így aztán minden alkalommal, amikor Palik László a megszokottnál is hülyébben viselkedett, csak elképzeltem az Olimpiai Dáridó különkiadását, és máris megbocsátottam.Ettől persze a közvetítés nem lett jobb, de higgyék el, szeretni kell ezeket az embereket, mert az már bizonyított, hogy vannak náluk rosszabbak, de hogy jobbak lennének ebben a sportjára különösen kényes kis országban, arra meglehetősen kevés jel mutat. ´k a mieink, mi az övéik vagyunk, és ez minden bizonnyal nem lenne így, ha nem ezt érdemelnénk.

Persze ott volt kitekintésnek az Eurosport, ahol 24 órán keresztül nézhettük az olimpiát, méghozzá nagy részben magyarul, mégis éppen itt volt tetten érhető az a fajta személytelenség és

nemzetidegen távolságtartás,

ami a globalizáció sajátja, ami visszeres kezével már macerálja a torkunkat. Az Eurosport tudniillik egy francia csatorna, ami mindenhol ugyanazt a képet sugározza, csak hangokat bérel hozzá. Így történhet meg, hogy hiába szeretnék a magyarok megnézni az úszást élőben, amikor a franciák közismerten úgy estek ki a 4 x 100-as vegyes úszás elődöntőjében, hogy az elsőben indultak, de a másodikban érkeztek célba a hetedik helyen, különben is, nem az a nemzet, amelyiknek csak úgy, következmények nélkül vizet lehet mutogatni a tévében, úgyhogy természetesen a rosszul öltözködés és erőszakos szagosítás előfutamait mutatják helyette, amiben meg mi, magyarok nem vagyunk érdekeltek.

Innen a dolog el is dől, magyar ember nem nézi az Eurosportot, csak akkor, ha végképp muszáj, különben is utálja, ha állandóan megszakítják az adást reklámokkal, melyek ráadásul idegen nyelven vannak mondva, és alig van bennük pina, arról nem is beszélve, hogy sehol egy snájdig fiatalember vagy -asszony, aki elmagyarázza nekünk a dolgokat, velünk örül, velünk bosszankodik.

Ebben a Magyar 1-2 nagyon erős, amikor

Palik László azt mondja,

ejnye-bejnye, vagy azt, hogy a kutyafáját, mindig dühöngök, hogy nem Esterházy Péterrel nézem a közvetítést, vagy legalább Parti Nagy Lajossal, mert azért ez úgy lenne az igazi.

Palik Lászlónak és Vas István Zoltánnak nincs könnyű dolga (Zelinka Ildikónak az van, egyszerűen csak csinálja a dolgát), mert mindketten abból indulnak ki, hogy enyhén fogyatékosoknak beszélnek, akik önálló gondolatok terén elég szarul állnak, és ezért kialakítottak egyfajta beszédstílust, amitől egészen komoly keringési problémáim támadtak. Palik László azt találta ki magának, hogy a nevető ember és Vitéz László közös gyermekeként jópofizik, míg Vas István Zoltán a magányos családanyákat és a vidéki szociális otthonok lakóit megcélozva, egy speciális, mű tájszólással támad. Mindketten a szívtájékot irányozták be, és korrekt magyar nótákban fogalmazzák meg az eredményeket, amivel ügyesen lehet játszadozni, ha sikerekről van szó, de ha valakit kiszórnak az előfutamban, akkor minimum zokogni kellene és verni az asztalt, ehelyett azonban visszafogott Kihunyó Mécses Szolgáltató Kft. stílusú beszámolót kapunk, majd többé szót sem ejtünk a nemzet árulóiról.

A terepen dolgozók

kipróbált hivatásosok, és ugyancsak nagy előnyben vannak az eurosportosokkal szemben, akik képernyőről mondják alá az eseményeket, azaz ugyanannyit látnak, mint mi. Azonban Vitray Tamás, Knézy Jenő, Ágai Kis András, Faragó Richárd és a többiek különösebb baromságok nélkül, felkészülten és élvezhetően kommentálnak, bár az ilyeneknek, mint én, különösen a hosszú élő közvetítésben elkerülhetetlen technikai és egyéb bakik tetszenek, kedvencem a korán beadott Faragó Richárd mondata: Vegyétek ki Jenőt a fülemből!

Szállóigét mondott ez az ember, lelki füleimmel már hallom, ahogy a Videoton FC Fehérvár vs. Zalahús Zalaegerszegi TE FC-mérkőzés közvetítése közepette egy ország kiáltja majd az új gerappát.

Érdekes, hogy nagyjaink pont a győzelmekkel tudnak nehezen megbirkózni, illetve az emelkedett pillanatokkal. Azt a hülyeségparádét, amit Knézy Jenő Gulyás Lászlóval kiegészülve a záróünnepségen produkált, nehéz lenne überelni, talán Emilio Eistev tett rá kísérletet a Mariann és a fotonsütő című alkotásában, de az szerencsére sohasem készült el.

A zökkenőt inkább a családlátogatások jelentették, melyekből kiderült, hogy az olimpiai érmeseink elég lehangoló környezetben élnek, meg hogy ezekben a pillanatokban nem lehet értelmes dolgokat mondani, de sajnos kérdezni sem.

A magyar közvetítésnek a West End City a gyönge pontja, ami, gondolom, szponzorációs szempontokból elkerülhetetlen volt, de a kivitelezése mellőz minden szellemet és eleganciát. Teljesen felesleges megnéznem, hogy éjfélkor összegyűlik bizonyos számú ember abból a célból, hogy megnézze egy kivetítőn a versenyeket, meg hogy ne fázzon, no meg hogy megmutassák nekem időről időre, milyen jól is telik a West End City tetején az idő, meg milyen klasszul tudjuk azt kiabálni, hogy Hajrá magyarok! Tegyenek inkább a kép alsó sarkába egy logót, meg mondják be minden órában, hogy nem jöhetett volna létre, de arra, hogy mennyire szeretik a budapesti hajléktalanok a sportot, nos, arra nem igazán vagyok kíváncsi. Bár az figyelemre méltó, hogy a kezdeti napok üresjáratai után milyen hamar felfedezték a klosárok a lehetőséget, és hogyan foglalták el a legkényelmesebb helyeket.

Itt egyébként a műsorvezetés is jellegtelen és érdektelen, de legalább a szerződés le van tudva, befolyik a lé, és nem kell a Magyar 1-nek Vitray Tamást kint hagynia Ausztráliában, mert azért onnan nehezebb hazakolbászolni, mint Korfuról.

Ez hát a mi televíziónk,

nem idegen érdekek által dróton rángatott, talmi csillogás, ahol fénylő díszletek takarják a lényeget, hanem - mint már nevéből is kiderül - a Magyar 1 és a Magyar 2, ahol olyan emberek dolgoznak, mint mi vagyunk, akik nem akarnak tökéletesnek látszani, csak egy húron pendülni az ő népükkel. Minek is tagadni, teljes sikerrel.

Para-Kovács Imre

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.