Zene

Tudni szeretném - énekli és firtatja bő tucatnyi alkalommal a Názáreti világsikerének okát a rockopera címadó dalában a táncos lábú kórussal megtámogatott Júdás, s a magyarázatot fürkésző kíváncsiság alkalmasint a darab elnyűhetetlen népszerűségére, ha tetszik, nemzedékeken átívelő recepciójára is egykönnyen kiterjeszthető. Mert amíg a Hair - mint azt két hónapja Szegeden megtapasztalhattuk - mára szolid negyvenessé lanyhult, addig a lemezen 1970, színpadon pedig 1971 óta hódító webberi mesterremeken szemmel láthatólag és főleg jól hallhatóan nem fog az idő. Tovatűnhetett a hippikultúra, s megváltozhatott az évtizedek során a rockzenéhez vagy épp a nagyzenekari hangzáshoz való viszonyunk csakúgy, mint a kereszténység helyéről és szerepéről vallott nézeteink, ám a Jézus Krisztus Szupersztár ma éppoly erőteljes és vonzó alkotás, mint egykoron. Az időközben angol főrenddé ütött komponista ugyanis ebben az egyébiránt atipikus művében sem tagadta meg önmagát, s jószerint minden számba az éppen elegendőnél kétszer többet pakolt - drámai történésből és dallaminvencióból egyaránt. Ez a magyarázata annak, hogy a Szupersztárt tán még akarattal sem lehet elrontani, s hogy rutinrendezéssel és jelzett díszletekkel legalább akkora esélyt kínál a táblás házakkal futó sikerszériára, mint ha a rendezői lángelme és a kiállítás vetekszik egymással a fényességben.

Szívesen megfogtam volna a szünetben annak a ruhatárhoz siető úrnak a kabátujját, aki - valamiért teljesen egyértelmű volt ez - azt hitte, hogy vége az előadásnak: a bűnös Liliom megbűnhődött, eljött a végítélet napja, lehet menni haza. De nem fogtam meg, így aztán másoktól fogja megtudni, hogy a végítélet nem a vég.

Vannak bizonyos élethelyzetek, amelyeket az emberek többsége képtelen megfelelően kezelni. Ezek közé tartozik, mikor egy kacsacsőrű, hártyás kezű kisfiú udvarias köszöntésünk után megpróbálja megenni a kisbabánkat.

Van, amihez kell a gyurma, sőt csakis a gyurma az üdvözítő anyag. Évtizedekig tartó levelezőbarátságokhoz például, ahol a feladó és a címzett is megejtően magának való, ki-/le-/keresztül- és kasul nézett, emberi kapcsolatokból elégtelenre vizsgázó emberke.

Egy város talán attól élhető, ha váratlan és izgalmas dolgokba is belebotolhatunk. Például egy olyan minimoziba, amely egy újságosbódé belsejében üzemel.

Összevegyíteni Elvis Presley és Jim Morrison énekstílusát, majd vérmocskos szövegeket és sebes, vad gitárzenét adni hozzá van annyira perverz ötlet, hogy valakinek muszáj legyen kipróbálnia. Valahogy így érezhetett a huszonkét éves Glenn Danzig, amikor ezt a receptet használva 1977-ben megalapította a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának egyik legfontosabb amerikai punkzenekarát, a Misfitset.

című, több mint húsz éve született regénye a Patkány-trilógia (amelyből itthon csak a Birkakergető nagy kalandolvasható) "kiegészítő része": noha egyes helyszínei és szereplői megegyeznek aBirkakergetőéivel (elsősorban a főhős életét vigyázó lény, a Birkaember, azaz a magára birkairhát aggató fura és cseppet sem természetfeletti szerzet), érthető annak ismerete nélkül is. Azok viszont, akik olvasták akár aBirkakergetőt, akár az életmű bármely más darabját, már aTánc, tánc, táncelső oldalai után igazán otthon fogják érezni magukat, s ez a kellemes érzés mind a hatszáz oldalon kitart: minden megvan benne ugyanis, amitől Murakami még a gyengébb regényeiben is szerethető (és könnyen olvasható).

Bécsben lakva a pesti fellépése után volt alkalmam "hazájában" is látni a város új kedvencét, és első benyomásaim csak erősödtek: felületes, látszólag briliáns technikájú (valójában még e téren is inkább szélhámos) pianista, aki számomra felfoghatatlan okokból lett az állítólag igényes osztrák publikum liblingje. Most a Musikvereinsaalban adott koncertjeiből válogattak, és a helyzet változatlan.

"Én nem azokat kezelem, akik le akarnak fogyni, hanem akik meg akarják tudni, miért híztak el. Ez az egyetlen módja a fogyásnak és a további hízás elkerülésének.

Csupa napfény és persze muzsikaszó volna az élet, ha minden - a könnyűzenében meghatározó - ország kaphatna olyan sorozatot az A38 hajón, mint a Japán jelentős klubzenekarait testközelbe hozó Rising Sound. Az elmúlt hónapok során járt nálunk a posztrock és a kísérleti metál egy-egy számottevő alakulata (a Mono és a Zeni Geva), most vasárnap pedig Mike Patton, Lou Reed, valamint a világ nagyjából összes noise-rock-rajongójának kelet-ázsiai liblingje, a Melt Banana adott mesterkurzust zajszobrászatból. A hivatalosan trióként működő, a turnékra vendégdobosokat szerződtető zenekar három éve adta ki utolsó sorlemezét, a korábbi anyagainál némiképp kommerszebb Bambi's Dilemmát - azóta úton van.

Jelentős dalszerzőpárosoknál gyakran fejtörésre ad okot, hogy valójában melyik félnek is tulajdoníthatjuk a múlhatatlan dallamokat, hiszen azzal már a Beatles óta tisztában vagyunk, hogy a közös aláírás távolról sem jelent automatikusan valódi együttműködést. A power pop egyik legnagyobb ásza, a seattle-i Posies esetében az 1998-as (később átmenetinek bizonyuló) feloszlás utáni évek változtatták érdektelenné a kérdést, hiszen végre kiderülhetett, hogy ebben a zenekarban teljesen azonos kaliberű és rendkívül hasonló ízlésű szerzők boldogítják egymást.

E film két legszembetűnőbb vonása, hogy képzőművész rendezte, és emigrációban készült. Az első- filmes Shirin Neshat le sem tagadhatná, hogy kompozíciókban gondolkodik, és a sztori csak másodlagos neki. Vagy inkább harmadlagos, mert még a társadalmi, politikai állásfoglalás is megelőzi. Nem arról van szó, hogy lemondana a történetmesélésről, de jobban bízik a képek, az arcok erejében, mint a szövegben vagy a lineáris elbeszélésben. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint hogy Tóth Orsi úgy hoz teljes értékű figurát az egyik (nem néma) főszerepben, hogy meg sem szólal (de ezt talán csak mi, magyarok vesszük észre).

Ha a múltkor attól voltunk oda, hogy Nicolas Cage végre Goethe-adaptációval jelentkezik, nos, korán örültünk. Létezik sokkal tutibb móka is! Például,