Szívesen megfogtam volna a szünetben annak a ruhatárhoz siető úrnak a kabátujját, aki - valamiért teljesen egyértelmű volt ez - azt hitte, hogy vége az előadásnak: a bűnös Liliom megbűnhődött, eljött a végítélet napja, lehet menni haza. De nem fogtam meg, így aztán másoktól fogja megtudni, hogy a végítélet nem a vég.
Úgy látszik, itthon többnyire vendégjátékok alkalmával láthatjuk Bodó Viktor nagyszínházi rendezéseit, amelyeket, ha tényleg látni akarjuk őket, kénytelenek leszünk Grazból hazahozatni egy körre. Most, a Budapesti 'szi Fesztiválon a Handke-látogatás következik, tavasszal meg a Liliom.
Molnár Ferenc bájos-édes-bús lizsé-opusáról számosan lehámozták már az összes obligát jelzőt; vagyis nem Bodó Viktortól kell megtudnunk, hogy a sokszor nagy handabandásra vett hintáslegény karcos-kemény drámai hős, akár "énhős" is lehet, és hogy a sokszor túláradó cselédromantika révén éterien tisztának és földöntúlian naivnak mutatott mindeneslány tudatos, elszánt nő. Azt viszont most tőle tudjuk, hogy kettejük drámája és mindkettőjük belső drámája eget és földet renget.
Nem a kliséktől bódul bele Pető Kata Julija a Jan Thümer játszotta Liliomba, noha valóban bódító és szédítő, ahogy szinte meglódul a grazi Schauspielhaus nézőtere, amikor Liliom megjelenik a második emeleti erkélyen, és mintegy a ringlispíl mellől összevész Muskátnéval, egyszersmind búcsút int az édes életnek. Közben papírrepülőket dobál a nézőtérre, föl-le imbolyognak a fények (legkésőbb ekkor muszáj rájönni, hogy a világítást Bányai Tamás tervezte); az általa irányított fejgép meg-megáll Juli és Mari arcán - és mire lejön, és közéjük ül a padra, már választott, már tudja, hogy kit akar. És heves udvarlásba fog: számos bűvészmutatvánnyal kábítja a lányokat, főleg Julit és mellesleg Marit - és amikor Juli egy vidám kis trükkel "válaszol" neki, meglepve és boldogan nyugtázza, hogy a szerelem kölcsönös. És egyenrangú.
Mert hát erről van szó: két felnőtt ember áll itt össze, és vállalja a rájuk szabott nehéz sorsot. Szeretik egymást. Nem idillien, hanem gyarlón - Liliom megüti Julit, Juli meg házmesternek akarja benyomni Liliomot, két gyalázat, két képtelenség.
Ezt a drámát tágas térbe helyezi Pascal Raich; az első jelenet díszlete az egész színház, a többié a hatalmas színpad: itt van Hollunderék raktárszerű terme, ahol a pár lakik. Hatalmas ablakain csak ritkán, a ki- és megemelt örömpillanatokban zúdul be napfény, egyébként eső csöpög a plafonról, és sötétbe, félhomályba burkolja a teret. Amelyben egy matrac, egy sparhelt, sok vödör és dézsa, szék, asztal, valamint egy szebb napokat látott bőrkanapé szóródik szét - utóbbit, mint teljességgel testidegent, nem is használja senki, csak Muskátné dobja bele magát, amikor Liliomot csábítaná vissza a vurstliba. És nemcsak lelkierő, nemcsak belső tartás, hanem a Juliban megfogant gyerek is kell a nemet mondáshoz: Steffi Krautz Muskátnéja vonzó telivér asszony, aki nem ócska kitartást, hanem egy másik életet kínál Liliomnak.
Jan Thürmer Liliomja rémes és vonzó tulajdonságain túl mindenekelőtt és -felett önazonos, kompakt figura - méltó párja az ugyancsak súlyos és szilárd jellemmel bíró Julinak, akit Pető Kata németül is árnyaltan, sokszínűen játszik. Köröttük éles kontraszttal a többiek: a kézenfekvő alternatívát választó, abban szerencsés és alaposan belehízó Mari (Sophie Hottinger stilizált fogalmazásmódja a Hugót, vagyis Wolfot alakító Thomas Frank refrénszerű tikkelésével alkot jó párt), a Liliom minden értelemben gyöngített változatát színpadra állító Ficsur (Sebastian Reiss mutatja meg, milyen lenne a Liliom, ha nem olyan lenne, amilyen), a rendőrt, a mennyei írnokot, irattárost, Hollunderné retardált fiát és mindenki mást alakító másik három színész és a többiek.
Van két legerősebb jelenet - ezek szépen magukhoz rendezik az összes többit (és erős pillérei az értelmezésnek is, amely tisztán és logikusan mutatkozik meg számos részletben és ötletben): az egyik a végítélet előtt, a másik éppen akkor. A rablásra készülve szinte hangsúlytalan a balekké váló, s már előre minden pénzét elvesztő Liliom téblábolása az előtérben, mert a háttérben Juli fürdik a dézsában, szép és lassú mozdulatokkal tisztára mossa magát, úgy várja haza az ő haldokló Liliomját. Testét a matracra vonszolja, melléfekszik (ezt utoljára akkor láttuk, amikor bejelentette neki, hogy gyereket vár), ráborul - és úgy szakad rájuk a mennybolt. Kövek és téglák zuhognak; nekik már mindegy, a többieket nem bántják, csak Ficsurt zúzzák halálra, így aztán ő is visszajöhet még egyszer a földre.
A mennyei bíróság tágas irattárban székel, és kicsit le van maradva a kortól: tekercses magnó, fekete kagylós telefon; óriási iratszekrény előtt liftezik a dossziék közt egyre dühödtebben kotorászó angyali szerv. Nem vonzó hely, nem is taszító; ismerős is, meg ismeretlen is. Lehet álom, egy utolsó álom, amelyben igencsak nagy a fényesség.
Liliom egy teherliften érkezik vissza a földi villámlátogatásra, és boldogan merül el cserfes és talpraesett tizenhat éves lánya bámulásában; vacsora hármasban, együtt a család. Mindenki tud mindent. Mindenki szeret mindenkit.
Schauspielhaus Graz, szeptember 24.
