Összevegyíteni Elvis Presley és Jim Morrison énekstílusát, majd vérmocskos szövegeket és sebes, vad gitárzenét adni hozzá van annyira perverz ötlet, hogy valakinek muszáj legyen kipróbálnia. Valahogy így érezhetett a huszonkét éves Glenn Danzig, amikor ezt a receptet használva 1977-ben megalapította a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának egyik legfontosabb amerikai punkzenekarát, a Misfitset. Noha a Misfits zenéje tökéletesnek tûnt, valamennyire azért még fejleszthetõ volt. Például metálosabbra lehetett kovácsolni, ahogyan azt a Misfits-dalokat feldolgozó Metallica tette volt - immár jóval nagyobb közönségek elõtt. A dán Volbeat nagyjából innen gombolyította tovább a fonalat öt évvel ezelõtt megjelent bemutatkozó lemezével: a metallicásított Misfitshez Michael Paulsen énekes/gitáros hozzácsapott némi rockabillyt és countryt, továbbá õrületesen slágeres énekdallamokat kreált, és ezzel az elmúlt évek egyik legkomolyabb európai sikersztorija vehette kezdetét.
A Volbeat sosem számított a meghökkentõ kísérletek zenekarának, így aligha furcsállhatjuk, hogy negyedik lemezén ismét nagyjából ugyanazt nyújtja, mint eddig bármikor. A lemezt nyitó, tipikusnak mondható Volbeat-dalokból még nem derül ki, de ez a végére kissé elszíntelenedõ lemez azért valamivel fémesebbre sikerült: a Who They Are már-már thrash, és van két, a duettekben eddig erõsen teljesítõ Volbeattõl váratlanul közepes dal, amiben európai metállegendák üvöltenek-hörögnek (Mille Petrozza a 7 Shotsban, Barney Greenway az Evelynben). A Fallen viszont, ami a legmaradandóbbnak tûnik, vérbeli popzene.
Universal, 2010
**** alá
