Zene

Együtt váltak ismertté, feleség és férj, évtizedek óta társak. A kilencvenes években az Amaro Drom roma lapban dolgoztak együtt, a cigánytelepek életét, lakóit, ennek az életnek a méltatlan és önmagába zárt nyomorúságát, mögötte az emberek fájdalmait, kicsi és futó örömeit élték át és igyekeztek megértetni a külvilággal Más Világ című közös albumukkal és számos helyszínt megjárt kiállításukkal. Az-óta is együtt, de már szétágazó utakon haladnak, immár a bensőséges megörökítés, a riportfotózás magaslatain is túl: nem leképezik, egyre inkább átfogalmazzák, mondhatni, konstruálják a valóságot.

Van egy megkerülhetetlen alaphelyzet, mégpedig az, ha az HBO egy újabb ókori sorozattal jön ki, az akkor is figyelmet érdemel - már csak a nagy előd, a tévészériák mindenkori top 10-ének biztos tagja, a Róma miatt is -, ha az alkotói műtörténeti előzményként nem csak a mondott mesterművet emlegetik, de nagy büszkén a moziban futott 300-at is, illetve - és most fogja be mindenki az orrát - a Xena (A harcos hercegnő, huh!) című, rendszeresen visszatérő rémálmot is. Ráadásul a Xenát alakító művésznő már a sorozat elején személyesen is megjelenik, egy éppenséggel a Rómából átléptetett (a férjét nagyravágyásával programozó) aszszonytípus megtestesítőjeként - erőtlen, persze, de kétségkívül nem ő okozza a mű bajait.

A Xiu Xiu mindig is Jamie Stewart zenekara volt, de ő sohasem dolgozott egyedül. Most ketten vannak: Stewart mellé - az idei Dear God, I Hate Myself album elkészítésénél ugyanúgy, mint a turnén - alkotó- és zenésztársként szegődött Angela Seo billentyűkezelő, általános kütyünyuvasztó, dobprogramozó, miegyéb.

"Képtelenség valami véglegeset mondani Jeruzsálemről" - szögezi le Shaw az 1949-ben, a The New Yorker és a Holiday magazin megbízásából írott riportjainak egyikében. S nem is törekszik a véglegességre - épp ellenkezőleg.

Doktor: Hány éves? Wilder: 90, és nehezen megy a vizelés. Doktor: Akkor vizelt már eleget, érje be ennyivel.

A szobrászat mint kiindulási pont ideális a tárlat feldolgozására. A médium térrel való közvetlen viszonya az alap, ez gazdagodott a mozgással, ezáltal az időbeliséggel, a fény használatával, a dokumentarizálással, és végezetül így is olvadt össze a síkművészetekkel és a konceptualizmussal. Szabó Ádám és Szabó Dezső játékos apropóból, a hasonló nevek analógiája alapján csinált közös kiállítást.

Dee Dee Bridgewater új lemezét egy szóval is lehetne jellemezni: dögös. Azok, akik ott voltak négy éve az afrikai gyökereiről megemlékező lemezének bemutatóján, egy cseppet sem csodálkozhatnak azon, hogy a finoman szólva sem visszafogottságáról híres hölgy legújabb lemeze is kirobbanóan energikus.

Főtt birkafej. Na, vajon melyik krimiben vagyunk? A végeinken is igen népszerű (de hogy irodalmilag is kitekintsünk: például Karin Fossum által is nagyra tartott) Erlendur felügyelő hívei immár félszavakból megértik egymást: ha máshonnan nem, az izlandi rendőrség híres mizantrópjának eseteiből bizton tudjuk, hogy Izlandon a főtt birkafej amolyan nemzeti eledel, melynek a szemét is jó étvággyal fogyasztják a helybéliek.

A poptörténelemből számtalan példát tudnék arra mondani, amikor egy zenekarral sűrű hátbaveregetések közepette közlik, hogy "srácok, hát ez tök jó, de tisztára olyan, mint", majd a homlokára nyomják az adott együttes matricáját, amit aztán szegény zenekar heves tiltakozások kíséretében próbál magáról levakarni. Többnyire sikertelenül.

Farkas Róbert ötéves korában kezdett hegedülni, majd tizenévesen került be a 100 Tagú Cigányzenekarba, ahol rövid idő alatt vezető prímás lett. Bejárta a világot, majd huszonévesen elvégezte a Zeneakadémiát. A hazai alternatív zenével később került kapcsolatba, majd megalapította a Budapest Bár formációt, amely a régi kávéházi cigányzenekarokat idézi, és a hazai popzene sztárjai éneklik benne a harmincas-negyvenes évek magyar slágereit. Szűcs Krisztián a másik oldalról érkezett a már többszörös aranylemezes produkcióba: popzenész, a Heaven Street Seven és újabban a The Twist frontembere. Kettőjüket kérdeztük az együttműködésről.

Mondhatni, a Kissre kicsit rájár a rúd Magyarországon. Utolsó budapesti koncertjük pont a maszkos korszak eredeti felállásának újjáalakuló turnéja volt, amely világszerte irgalmatlan telt házakkal futott, csak Magyarországon voltak képesek az akkori promoterek úgy elfelejteni a reklámozást, hogy a Margitszigeti Stadionból a Petőfi Csarnok pár ezres szabadterére szorult a banda, erősen limitált látványelemekkel. Most pedig a Metallica stadionbeli koncertje után két héttel, tehát igazán nem túl szerencsés időpontban kapták meg a sportarénát, ami ennek megfelelően - nyilvánvalóan mágnásnak vagy elborult rajongónak kell lenni ahhoz, hogy valaki mindkét eseményre megvegye a nem túl olcsó jegyet - nem sokkal telt meg jobban a felénél.

A történetfilozófia egyik kedvelt, időről időre fölmelegíthető vitatémája: a személyiség szerepe a történelemben. Örök, hiszen megválaszolhatatlan a ködevő kérdés, hogy ugyan mi alakult volna másként, ha egy-egy korszak főszereplőjét a véletlen kiüti a képből, s persze mi az, ami ennek dacára is feltartóztathatatlanul végbement volna. Hagyjuk most a démoni vezéreket, s hagyjuk Kleopátra orrhosszát is, s merengjünk inkább egy sort afelett, hogy zenei életünk mi mindent is köszönhet az utóbbi pár évben Fischer Ádám működésének! Nos, meglehet, Cecilia Bartoli talán más invitálására is idelátogatott volna pár koncert erejéig, s bizonnyal a tavalyi Haydn-év is szépen sikerülhetett volna Fischer Ádám távollétében. Ám Budapesti Wagner-napok aligha lennének ebben az elméleti párhuzamos univerzumban, aminthogy az is kérdéses, hogy beszélhetnénk-e az Opera zenei teljesítményének számottevő színvonal-emelkedéséről.

Kicsi falu Kelet-Boszniában. Annál is kisebb, mint háború előtti fénykorában. A nappaliban a teljes lakosság: lányok és asszonyok, nagyok és kicsik, s csak mutatóban a férfinépből - egy riadt tekintetű kisfiú meg egy botjára támaszkodó öregember. A falu a nappaliban barkochbázik. Mi ez, ha nem extrém sport ilyen időkben. Lehetetlen játék:

A hetvenes évek legvége volt a nagy idő a háborús filmek történetében: meghalt John Wayne, s elkészült A szarvasvadász meg az Apokalipszis most. Egy korszak - a gáncs nélküli, derék, bár kissé túlkorosnak ható, világszabadságért az ellen vérét bőven ontó hérosz, a "zöldsapkás" korszaka - lezárult, s helyére beszüremkedtek a szerencsétlen kisemberek és vérengző elmebetegek takarásában az ilyen-olyan (amerikai) hátsó szándékok.