Zene

A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának éves díját 2008-ban Csáki László és Esterházy Marcell kapta. A háromtagú zsűri indoklása szerint "különösen kiemelkedő színvonalú" művészi teljesítményükért, a csoportos és egyéni kiállításokkal elért nemzetközi sikerekért és a magyar művészeti élet alakításában való részvételükért. Ebben az érvelésben a "nemzetközi" varázsszava tűnik a leghangsúlyosabbnak, mert ez a magyar képzőművészek, kurátorok, kritikusok és minisztériumi bürokraták közös neuralgikus pontja. Sikerül-e végre észrevehetővé tenni magunkat, vagy sem. Az oda vezető utat mindenki máshogy képzeli el, hovatovább azonban a mérték lesz a kérdés, az, hogy mekkora eredménynek könyveljük el a filmfesztiválokon elnyert díjakat vagy a külföldi kortárs kiállítóhelyek programjába való bekerülést.

A huszonhárom éves fiatalember korának és életkorának minden szenvedélyét belepakolta a darabba (ez most szépen ki is derül Forgách András új fordításából); Friedrich Schiller az Ármány és szerelemben nem bíbelődik sem történelmileg analóg helyzetek keresgélésével, sem a társadalomrajz cizellálásával: szabadság, szerelem, művészet, e három kell neki. Korának kliséit vetette papírra, és evidens érzelmeikkel transzparens helyzetekbe navigálja őket. Az első miniszter fia, Ferdinánd beleszeret az udvari muzsikus Miller lányába, és mivel a parti nem kompatibilis elemekből áll, összeesküszik ellene a világ. Schillernek a dramaturgiát ugyan forszíroznia kell kissé, amennyiben számos tényezőnek kell véletlenül összejátszania ahhoz, hogy bekövetkezzék a tragédia, ami egyáltalán nem lóg a levegőben; ha ugyanis Ferdinánd nem oly süket és vak, hogy csak a saját fülének és szemének nem hisz Lujzája hűségét illetően, vagy ha nem kapkod annyira a limonádé összemérgezésével, akkor boldogan borul össze a két szerelmes fiatal. De hát romantika vastagon: nem borul össze, hanem meghal. Alföldinél: összeborul és meghal - naná, hogy rápakol egy lapáttal Schiller halmazára.

M. Night Shyamalan tavaly azzal igyekezett frászt hozni a publikumra, hogy lesből lefilmezett (s így növényjogaiban mélyen megsértett) egy csomó fűt, fát s bokrot, majd úgy mutogatta őket, mint ádáz ellenségeinket, melyek bosszúból a sok szennyezésért, öngyilkosságra ösztönző gázokat eregetnek miránk, bűnös kipufogókra - nos, ezek után tényleg nem maradt más, mint visszatérni a horror alapjaihoz.

Hamvas Béla A bor filozófiája című könyve valószínűleg eddig is sokakat ihletett már meg azzal a kijelentésével, hogy inni bármikor, bárhol és bárhogyan lehet. Ugyanakkor Hamvas azt is mondja, hogy ugyanezt magas borokkal csakis a legnagyobb rendben, terített, virággal díszes asztalnál, Pindarost, Keatset olvasva tegyük.

címmel mutatta be új darabját Duda Éva, akit az utóbbi években leginkább a Közép-Európa Táncszínház, a MU Terminál és a Szegedi Kortárs Balett társulatának alkalmi koreográfusaként ismerhettünk. Amolyan vándorcsillag ő, jó időkben bukkan fel új előadásokkal, felderíti intellektuálisan is a kortárs tánc egét, tükröt tart kicsit, aztán meg egy időre eltűnik.

Bár többnyire elkerülték a trendek, vagy éppenséggel ő maga kerülte el ezeket, a jövőre tizenöt esztendős skót Idlewild életműve megbízható, élvezetes és masszív, zenéje pedig figyelemre méltó stíluskereszteződés - adva van hát egy kicsit sem csiricsáré história, amely mellett hiba lenne szó nélkül elmenni. Főleg, ha a zenekar egy életműösszegző válogatásalbum után éppen új fejezetet nyit a pályafutásában.

A Gyakorikérdések.hu a "sírjak vagy nevessek?" dilemmák közül az egyik legkevésbé eldönthető. Egyfelől eszeveszettül vicces, másfelől viszont látlelet a mai magyar kamaszok kétségbeejtőnek tűnő állapotáról.

Ha nem tudnánk, hogy Csupó Gábor legújabb - nem animációs - fantasy filmjéhez az 1946-ban írt Fehér lovacska című, Elizabeth Goudge-gyerekregény szolgált alapul, jó okkal hihetnénk, hogy egy hollywoodi laboratóriumban összeöntögette, aztán egy közepes effektekre képes mixer segítségével összekutyulta a következőket: Híd Terabithia földjére (saját műve 2007-ből), Narnia krónikái, az 1985-ös Legenda (Tom Cruise-zal a főszerepben) és a Charlie és a Csokigyár. Csupó látványosan nem akar újat mondani, csupán átismételni, ezredszer is felmondani, hogy a világ - amíg azt gőg és gyűlölet irányítja - az örök sötétség, a Hold birodalma felé tart. Így Maria Merrywaether-nek, az árván és szegényen maradt leánynak - ő a legújabb kiválasztott Holdhercegnő - sincs más küldetése, mint megmenteni és megváltani Holdföldét két család, a Merryweatherek és a De Noirok ősöktől eredő, értelmetlen acsarkodásától.

A 2000-es évek legjelentősebb amerikai noise-rock zenekara vitán felül a providence-i Lightning Bolt duó volt, amely a szélsebes, nehezen követhető ritmusokban ropogó dobokból és a csellóhangolású, negyedik húrként bendzsóhúrral felszerelt, röfögősre-sivalkodósra torzított basszusgitár hangjaiból egybefolyatott, újszerűen tömény, izzóan fehér, ferde zenei humorral bőségesen megszórt zajmasszájából kétszer is tökéletes építményt formázott az évtized közepén (Wonderful Rainbow, 2003; Hypermagic Mountain, 2005). A zenekar négy év után most megjelent új lemeze előtt a legfőbb kérdés csakis az lehetett, hogy vajon a karneváli zsibongás e két védőszentje kísérletet tesz-e a fokozhatatlan meghaladására vagy sem.

című darabját hozta el hozzánk a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata, Tompa Gábor rendezésében. A produkciót jóval megelőzte a híre: fesztiváldíjak, hangos sikerek kísérik a bemutató óta. Tompa a műsorfüzetben érdekes koncepcióról számol be, de az előadás izgalmasabb.

Jó kérdés, hogy vajon a Converge tagjainak áldás-e vagy átok, hogy annak idején, 2001-ben összehoztak egy Jane Doe című lemezt, ami azóta megkerülhetetlen hivatkozási alap minden poszthardcore-t és egyáltalán, a modern, huszonegyedik századi kemény zenét érintő diskurzusban. Hasonlóan meghatározó alkotásként egyedül talán a svéd Refused The Shape Of Punk To Come című örökbecsűje ugrik be, de az egyrészt még a múlt század kilencvenes éveiben készült, másrészt a Refused nem sokkal az album kiadása után feloszlott, a Converge viszont 2001 óta a harmadik lemezét adja ki, és mint azt borítékolhatjuk, illetve ebben az írásban látható is: az Axe To Fallnál sem fogják megállni a kritikusok, hogy ne emlegessék a Jane Doe-t akár rögtön az első mondatban.

Hogy miért franciásan nevezték el magukat, miközben mindhárman az amerikai zene gigantikus kavalkádjában vélik fölfedezni a zenei gyökereiket, miközben ők maguk britek, azt nyilván tőlük kellene megkérdezni. A névadó szójátékból a hármas szám - az ő hármasuk - valamiféle ördögi bűvölete sejlik föl, amit legfeljebb élettapasztalatoktól edzett arcvonásaik igazolhatnának, viszont amit hallunk tőlük, ahhoz egészen másféle szavakkal kellene közeledni. Nyers és lágy, halk és kesernyés, áttetsző és cizelláltan kifinomult - efféle fogalompárosokat bagzat össze az ember emelkedett zavarában.

Az előkoncert (Florence Rawlings) után némiképp hosszúra nyúlik a várakozás, és az emberben óhatatlanul is felmerül a kissé rosszindulatú gondolat: az idősödő művészt szélütés érte, vagy egyszerűen csak elbóbiskolt fellépés előtt. Mert tagadhatatlan, hogy hiába a nyolc évvel ezelőtti fergeteges koncert, sokan azért jöttünk most el, hogy tanúi legyünk annak a harcnak, amit Tom Jones vív a korral, megnézzük, "mit tudhat még" valaki 69 évesen ebben a műfajban: önmaga paródiája lesz-e, vagy azért egy jó kis nosztalgiaest még kijön a dologból. Erre az érzésre még az is rásegít, hogy a mellettem ülő idősebb házaspár megkér, hogy ha lehet, a koncert alatt ne nagyon hajoljak előre, mert ők ezt már nem tudják megtenni, s nem látnák a színpadot.

Limából jelentkezünk, az európai szemnek esztétikusan omladozó szegénységből: valahol itt, közelebbről egy szegényesen berendezett szobácskában dalol egymásnak anya és lánya - nem énekverseny, megrendezett feleselés folyik köztük, még csak nem is egy kitüntetett érzelmi pillanatban nyitjuk rájuk az ajtót. Sokkal inkább szóváltás ez, levegővétel, élet a fonóban. Helyben vagyunk.