Hogy miért franciásan nevezték el magukat, miközben mindhárman az amerikai zene gigantikus kavalkádjában vélik fölfedezni a zenei gyökereiket, miközben ők maguk britek, azt nyilván tőlük kellene megkérdezni. A névadó szójátékból a hármas szám - az ő hármasuk - valamiféle ördögi bűvölete sejlik föl, amit legfeljebb élettapasztalatoktól edzett arcvonásaik igazolhatnának, viszont amit hallunk tőlük, ahhoz egészen másféle szavakkal kellene közeledni. Nyers és lágy, halk és kesernyés, áttetsző és cizelláltan kifinomult - efféle fogalompárosokat bagzat össze az ember emelkedett zavarában.
Amit hallunk, az a totális, három életúton keresztül edződött és ülepedett totális világzene - folyómélyi nemes iszap az alkonyati félhomályban úszó cím szellemében. Nem kísérletezgetés a hagyományokkal, inkább életút, egymásra rakódott élményekkel, emlékfoszlányokkal, magánnyal, csenddel, találkozásokkal. Mindhárom zenész a punk-new wave világából indult, lelki és fizikai utazások vitték el őket idegen kultúrák felé, ahová derekasan bedolgozták-beélték magukat, és az utóbbi években a világzenei színtér számos híressége mögött állnak ott rendíthetetlen lelkesedéssel zenei rendezőként, kiadóként, közreműködőként. Zenéjük gerince vállalt hagyományaikkal egybecsengve és elsőre kissé avíttasnak tűnő, lustán öreges klasszicizálással valahol a Mississippi, a francia gyökerű louisianai cajun kultúra ábrándos világában sejthető. Könnyű mozdulatok, felerősítve a hangzás nyers árnyalataival. De ez nem kényelmesség, hanem mélyen beléjük épült szenvedély. Nem szomorodunk bele a bluesba, mert rögtön lendületes építkezés indul meg: a legnagyobb természetességgel foglalja el a helyét a zenei alapok egyenrangú felelőseként a Lu Edmonds és Ben Mandelson által használt tucatnyi balkáni, ázsiai, észak-afrikai pengetős hangszer a török szaztól és csümbüstől a buzukin át a mandolinig - miközben mindezt lelkesítő, közben meg épp annyira biztonságos magasságokba lendíti Justin Adams nagyszerű, tisztán zengő gitárjátéka.
Aligha csak világzene-szervezői tevékenységük hasonlósága után hasonlítják Adamset Ry Cooderhez, eredeti zenei világuk is rokon, viszont nekem ugyanitt és ugyanebben a hangulati körben J. J. Cale is eszembe jut, nála is ugyanez a borongós, el-ellágyuló "úgy van az élet, ahogy van" érzés adja meg az alaphangot.
Hallunk különös orosz-karibi egyveleget Gulaguajira címmel - úgy tűnik, valamennyi közül ez a legnépszerűbb darab a szeptember végén megjelent lemezen. Némileg elterelő hangulatú előjáték után felhangzik a Nina Simone után Eric Burdon által sikerre vitt Don't Let Me Be Misunderstood - nagyszerű hangszerelésben, kár, hogy nem eléggé átütő énekhangon, érzelmileg pedig mintha szándékosan takarékra húzva. 11, alapvetően csendes, befelé forduló darab, kellő helyet hagyva a hangszerek megszólaltatása közben felvillantható árnyalatoknak, dinamikának. Világos, tiszta, tisztességes zenei beszéd.
World Village, 2009. Az együttes november 24-én, 19.30-kor a Művészetek Palotájában lép fel. Előzenekar: Ektar
