Tompa a mûsorfüzetben érdekes koncepcióról számol be, de az elõadás izgalmasabb. A három nõvér - három gyereklány, akik különb-különb érzésekkel igazgatják-kerülgetik-simogatják azt az óriási "szobainast", amelyen halott apjuk katonakabátja lóg. Az egyszerû kép kiteljesítése okozza az izgalmakat: az apjuk árnyékában élõ Prozorov lányoknak különféle, ám egyként életképtelen stratégiájuk van a felnõtt életre. Összetartoznak, de ebbõl nem erõt merítenek, hanem energiát pumpálnak bele.
A katonakörnyezet az ismert és kézenfekvõ asszociációkon túl a komikus otthonosság hordozója. Mint a bútorok, úgy vannak otthon a katonák is: jönnek-mennek-esznek, és csak akkor lesz jelentõségük, ha "elmegy a dandár".
Tompa elsõsorban a szereposztással és a színészvezetéssel remekel: elrajzolt figurák - például Skovrán Tünde Natasája - és tragikus önkarikatúrák - például Bíró József Szoljonija - teszik sistergõvé a játékot. Kali Andrea anyás Olgája óvja ezt a látszatvilágot, Kézdi Imola Másája mint utolsó esélybe kapaszkodik Bogdán Zsolt vissza-visszarettenõ Versinyinjébe, Péter Hilda Irinája pedig legszívesebben a szelíd szeretetet és éles szarkazmust együtt sugárzó Csebutikin (Dengyel Iván) ölébõl szemlélné a világot. Hatházi András Andreje igazi lúzer - ez már a kezdet kezdetén látható-hallható. Zsákmánynak való. Orbán Attila Kuliginja a búbaromfajtából való, csak a latin igeragozásban érzi otthon magát.
De: nincs kit sajnálni, nincs kivel elsiratni a nõvéreket. Tompa Gábor kezén jól áll az abszurd - és a Három nõvér világától sem idegen. Olykor mintha bohócok néznének tükörbe: csupa krumpliorr az egész. Szomorú, tehetetlen világ.
Vígszínház, október 31.
*****
