Az előkoncert (Florence Rawlings) után némiképp hosszúra nyúlik a várakozás, és az emberben óhatatlanul is felmerül a kissé rosszindulatú gondolat: az idősödő művészt szélütés érte, vagy egyszerűen csak elbóbiskolt fellépés előtt. Mert tagadhatatlan, hogy hiába a nyolc évvel ezelőtti fergeteges koncert, sokan azért jöttünk most el, hogy tanúi legyünk annak a harcnak, amit Tom Jones vív a korral, megnézzük, "mit tudhat még" valaki 69 évesen ebben a műfajban: önmaga paródiája lesz-e, vagy azért egy jó kis nosztalgiaest még kijön a dologból. Erre az érzésre még az is rásegít, hogy a mellettem ülő idősebb házaspár megkér, hogy ha lehet, a koncert alatt ne nagyon hajoljak előre, mert ők ezt már nem tudják megtenni, s nem látnák a színpadot.
Aztán végül megérkezik Tom Jones, és persze kiderül, hogy mindenben tévedtünk. Egyszemélyes show veszi kezdetét, amely egy és háromnegyed órán át tart: Tom Jones táncol, ugrál, bókokat mond a közönség nőtagjainak, ingét felhúzva megmutatja, hogy milyen remek kondiban van, belebúg a mikrofonba, ha az kell. És már-már mondanánk is magunkban az olyan egetverő közhelyeket, hogy öregember nem vén ember, meg lám-lám, az amerikai orvostudomány csodái és így tovább, ha mindezeket nem szorítaná háttérbe az a felismerés, hogy talán mégsem ez az igazi csoda, hanem az, hogy a színpadon egy zseniális zenészt látunk. Olyan művészt, akit fenomenális hanggal áldott meg a sors, és aki ezt a hol mélyen búgó, hol magasan kitartott hangot tökéletesen kordában tartja; aki egyszer sem hibázik, noha minden kockázatos helyzetbe belemegy. És ezt a hangot hallva már megértjük azt is, miért játszott ez az ember valaha ugyanabban a ligában, mint Sinatra vagy Presley. Énekelhet bármit: a 60-70-es évek szoftos popslágereit, az It's Not Unusualt, a Delilah-t, az 1999-es nagy visszatérő lemezének, a Reloadnak mesterien hangszerelt, dögös, pörgős és valóban első osztályú dalait (talán a koncert legjobb részei ezek), vagy áll ki két gitárossal, hogy érzékeltesse, milyen is volt még Walesben a kocsmákban és munkásklubokban énekelni, minden esetben lenyűgöző. Ha pedig mégis akadna az öregek otthonán kívül kissé nehezen vállalható, de koncerten kötelező szám, mint például a What's New Pussycat?, Jones magát mórikálva, kikacsintva érzékelteti, hogy tőle sem kell mindent komolyan venni. Ráadásul ez a ritka alkalmak egyike, amikor nem is kell bánnunk, hogy nem korábban jutott el hozzánk. Mára már lefoszlott róla a pinabubusimázs, már nem gombolja ki az ingét cipőig, és a fekete bongyor haj is decens őszbe csapott át. De amiért igazán érdemes Tom Jones-koncertre járni, az most is hibátlan, és tudjuk azt is, hogy ha tíz év múlva járókerettel jön fel a színpadra, akkor is ott lesz a helyünk, és nem csalódhatunk.
Papp László Budapest Sportaréna, november 11.
