Zene

Nincs olyan ember, se gazdag, se szegény ezen a tájon, akiben ne lenne valamiféle atavisztikus utazásélmény, nyilván még a kerék föltalálása előtti időkből vagy a háromévenkénti 70 dollár korszakából, hogy világot járni nagyszerű, csodálatos, ám nehezen elérhető dolog. Persze kinél-kinél hogy csapódik le: őszintén szólva már azt is sajnálom, hogy a Jorgosz Travel kellemetlenségei óta mintha megcsappantak volna némileg a feltörekvő popdívák Krétán készített videoklipjei, de az kifejezetten boldoggá tesz, ha egy amerikai filmet véletlenül nem Prágában forgatnak, hanem valahol máshol Európában.

"Minél idősebb leszel, úgy válik egyre nevetségesebbé az előre kalkulált, >>lázadó, szexi és veszélyes vagyok attitűdAz angliai születésű Kilbey két ma is aktív őstaggal, az amerikai Marty Willson-Piper és az ausztrál Peter Koppes gitárosokkal Sydneyben 1980-ban alakította meg zenekarát, s bár idővel meglehetős népszerűségre tettek szert, mind ez idáig egyetlen nagyobb slágert (Under the milky way) sikeredett összehozniuk, azt is csupán a hatodik nagylemezükön (Starfish, 1988). Pedig akkoriban az MTV-s gitárzenék jeles képviselőjeként fényesebb jövőt jósoltak nekik, mint a U2-nak. A dolgok aztán másképp alakultak, a Church tiszavirág-életű sztárzenekari státusa fokozatosan átcsúszott afféle felemás, kvázi-kultikus imázsba, ugyanis slágerszerzőként nehéz falatnak, underground rockbandaként viszont túl könnyűnek bizonyultak. S noha lemezeikkel sorra túlszárnyalták kortársaik pszichedelikus beütésű gitármuzsikáit (az 1992-es Priest=Aura album az első igazi mestermunka), mindinkább visszahúzodó mentalitásukkal a felszínes szélsőségek között egyre szerényebb érdeklődésre tartottak számot, aminek következményeként a Sometime, anywhere (´94) lemez megjelenése után multinacionális kiadójuk is megvált tőlük.

Szombaton először látogat Magyarországra a hip-hop japán nagymestere, dj Krush, mégpedig azért, hogy bemutassa A message at the depth című vadonatúj albumát. A bulira a partikon igencsak szokatlan ülőhelyre is jegyet lehet váltani, de ha azt nézzük, hogy a fő attrakció, a tokiói Hideaki Ishii milyen stílusban utazik, már korántsem lepődünk meg annyira.

Kosztolányi már a múlt század húszas éveinek közepén foglalkozott Henrik Ibsen színműveinek avulási együtthatójával. A jeles drámai analitikus halála óta még csak harmincöt év telt el, de az egykori rajongóból - a rajongás elsősorban A vadkacsa szerzőjének szólt - kitört a szkeptikus. Az író, aki nemcsak a lélektanra épít, hanem a társadalombírálatra is, "drágán fizet a lázas népszerűségért", mondja egyik kritikájában Kosztolányi. "Különösen áll ez a norvég prófétára, ki a századváltás előtt búcsúztatta el azokat a polgári előítéleteket, melyeket e gyorsan haladó, háborúkkal, forradalmakkal teljes korban azóta rég el is temettek."

Az értelmező számára a legtöbb esetben megadatik, hogy abból a kézenfekvő perspektívából közelítsen tárgyához, ahonnan látni véli a módosulásokat, amelyeket az aktuálisan legfrissebb mű az életmű kontextusán belül eredményez, miközben automatikusan annak részévé is válik. Marno János költészetéről is biztosan lehetne "onnan" beszélni, ám nem tágíthatok régóta formálódó meggyőződésemtől, hogy Marnóra már a korai kötetei óta az a következetes szándék a jellemző, amely költői nyelvének és belső vidékeinek teljesen öntörvényű kiaknázása irányába mutat. Rokonságai és bevallott vonzódásai természetesen vannak; Vörösmartytól kezdve Becketten és Bernhardon át Celanig és József Attiláig lehetne sorolni Marno maga választotta "családfáját", ugyanakkor az áthallások mindannyiszor tudatos költői gesztusokként, meghívásokként és megidézésekként jelennek meg a Marno-szövegekben. Írásai már az első bemutatkozás óta egységes és szuverén nyelvi világot mutatnak, és ebbe az eddig tapasztalt homogenitásba illeszkedik bele a mostani kötet is.

Asarokszobában állították ki. Kissé beszorítva a túlhabzó Jókai-kultusz, a gyönyörű Szerb Antal-terem és az eldugott Ady-oltár közé. A gyanútlan látogató egy ideig csak Jókai menyének (?) viselt dolgairól hall egy fanfárhangú tanárnő jóvoltából, és legszívesebben elfutna az iskolásan életrajzi rendben kirakott Vajda-dokumentumok láttán (keresztlevél, osztálynévsorok stb.). Szerencsére a szolgálatkész teremőr a vállára koppint, mondván, ő ugyan a világért nem zavarna, de van itt két szép könyvjelző, két szép Vajda-verssel (A vaáli erdőben, Húsz év múlva), hát csak nem tetszik a nélkül elmenni? Tájékoztató is volt, de az kifogyott.

Kísérleteznek velünk. Az in vitro még a jobbik eset. Az utóbbi évek, évtizedek nevezetes kísérlete volt, amikor egy önkéntes jelentkezőkből összeállított csoportban kék szemű szőke fehérek tanulhatták meg, milyen érzés sötétebbnek (sárgának, vörösnek, barnának, feketének) lenni. Kísérleteztek még kék és piros sapkás gyerekekkel, de sokan már azt is tudják, hogy ők akkor se nyernek, ha nincs rajtuk sapka. A legújabb, nagy port vert kísérletet főiskolás ifjakkal végezték Amerikában. Ez volt az a börtönmodell, amit időnek előtte le kellett fújni, mert a börtönőr csoport tagjai túlságosan belemelegedtek a smasszerkedésbe. Ez az experiment, illetve a róla írott könyv keltette föl Oliver Hirschbiegel német rendező érdeklődését.

1. Mindenki mentse, ami menthető! Az amerikaiak már a spájzban vannak, ám nem Doxa karórát keresnek, de visznek mindent, amiből filmet lehet csinálni, regényt, naiv festményt, végrendeletet, de legelsősorban is: filmet. Bár cáfolták többfelől, én mégis biztos vagyok benne, hogy csak a nyár beköszöntére várnak, hogy az első magyar alapanyagból forgatni kezdjék a Nyári örömeink Krétán című filmet, melynek eredetijét Kovács Ferenc (rendező és operatőr), Kovácsné Hajnika (forgatókönyvíró) készítették a Jorgosz Travel támogatásával, főszerepben Kovács Timi és Zsolt.

Kezdetben Cseh Tamás és Lovasi András "zenés beszélgetésére" invitált a Bárka Színház, és én erre simán ráharaptam. Külön-külön alaposan belemásztak már az életembe, ha húszévnyi eltolódással is - no de így együtt... mondom, egészen felvillanyozódtam. Mit kezd egymással, és mit kezd velem ez a két pasas, akinek meglehetősen eltérő nemzedéki élményekből táplálkozik a sorsa és a művészete? A szűkszavú propaganda szerint Cseh Tamás Frontátvonulásának - két nappal korábbi - bemutatójához kötődött volna e beszélgetés, úgyhogy arra is beneveztem.

Amennyiben az 1990 utáni felhozatalt tekintjük, kapcsolatom a brit gitárzenekarok többségével távolról sem szívmelengető: az oly büszkén viselt modorosságuknál csak a reménytelen középszerűségüket érzem elkedvetlenítőbbnek, mondjuk az Oasistől úgy Richard Ashcroftig. S hogy a helyi szaksajtó ezzel együtt bármikor kész a paroxizmusig túlhajtva ünnepelni őket, az szintúgy megérne egy misét.

Roskó Gábor (Minjan és mások), Révész László László (XXV.) és Nemere Réka (Forgalom)

Ez az évad voltaképpen már tavaly elkezdődött, s a jól értesültek tudni vélték: a főiskolán kell nézelődni, ha reményre vágyunk. Most meg a Katona - pontosabban a Kamra - fölvette rendes játékrendjébe az Attack című produkciót, amelyet előtte még díjjal tüntetett ki a jó szemű zsűri a bárkabéli stúdiófesztiválon. Semmi kétség, Bodó Viktor és csapata színházilag nagykorúsítva van: el sem kezdődött, máris vége a pedagógiai jóindulatnak.

Afilm tárgya, sommásan persze, a kábítószeres függés. Adott egy fiatalember, neve András (Ternyák Zoltán), aki jó állása (számítógépes szakfi) és sikeres, jól kereső anyja ellenére (vagy éppen ezek miatt is?) erősen kátyóigényes. Élete félresiklott, céljai nincsenek; mikor megismerjük, emberünk nem más, mint egy maga alá piszkító csődtömeg. Pénze az anyagra nemigen akad, ezért aztán kénytelen a munkahelyéről elorzott monitorral házalni az utcán. Ekként ismerkedik meg Julival (Tóth Ildikó), aki éppen imént hagyta ott vadul közhelyes-közönséges férjét és mélakórosan fuvolázgató kislányát. Az asszony megszánja az Andrássy út betonján előtte vergődő fiút, odaköltözik hozzá, és megpróbálja kivakarni a szó szerinti szarból. Hogy milyen eredménnyel, azt mutatja be a film. Mellékszálként számolnunk kell még az András házában uralkodó (v)iszonyok szociologikus megjelenítésével: van itt félbolond taxisofőr (ki más játszhatná, mint az ebbe a skatulyába már-már bűnösen belepréselt Kovács Lajos), ennek féleszelős, beteg anyja, elbárgyult felesége. Olykor mélabús roma sirató kereng föl a gangra: figyeljünk, a rendező most miliőt fest!

Bár egy újszülöttnek minden vicc új, a Kamaszkorom legszebb nyara típusú filmekben mégis a változatlanság boldogít, hogy olyan örök értékei vannak az emberi lét ezen bizonyos szakaszának, melyek bár vissza sose térnek (kísér a Stúdió 11), mindig nagy élvezet visszagondolni rájuk vagy bámulni őket a moziban.