Zene

1. Jó pár éve mérsékelten foglalkoztat, hogy mi történik a rock ´n´ rollban. Úgy alakult, hogy meglehetősen érdektelennek tartom, és amíg nem szolgál meggyőző cáfolatokkal, az sem zavar, ha ez az előítélet megkérdőjelezi a tisztánlátásomat. Ez van - amióta nincs Jesus Lizard, legfeljebb egy 16 Horsepower-koncert kedvéért vagyok hajlandó útra kelni, hogy a kóma közelébe katarzálhassam magam.

Most már tényleg minden mindennel összeér, de ez nem jelent semmit. Egy igazi posztmodern történet akár tök "normális" zeneként is végezheti - Mahmoud Turkmani is hosszú utat tett meg, amíg a hangjára talált.

Amultinacionális lemezkiadók általában megtisztelnek a bizalmukkal és elküldik az újdonságokról szóló értesítőiket. Ezeket a brosúrákat nem szoktam kidobni, csak miután átfutottam őket - ez a legkevesebb és a legtöbb, amit megtehetek. Igaz, a közelmúltban két kiadvány is felkeltette az érdeklődésemet, de mint kiderült, azoknak nem terveztek promóciót: azok csak egyedi megrendelés esetén juthatnak az országba.

Félidőket játszom mindkét csapatban - mondta Belmondo, és fölpofozott valakit az Azúr-parton, tornacipőt viselt és csinos zakót, beszállt egy kabriolet-ba, s elhajtott, hogy eleget tegyen a dekadens díva vacsorameghívásának. Közlése arra vonatkozott, hogy:

Atárgykörben igen mérsékelten jártas kívülállóként úgy gondolom, hogy a drogfüggő ember életét felváltva és párhuzamosan, de mindenképpen folyamatosan kitölti két probléma, vágy, cél, ahogy tetszik: az anyag megszerzése és a leszokás. E kettőn túlmutató, egy kicsit is hosszabb távú törekvésekre értelemszerűen nem juthat sem idő, sem energia. Minden ezek körül forog, ezért aztán mélységesen szomorú, mert szűkös, ugyanakkor a nem drogfüggő ember életéhez képest sokkal reménytelenebb is bármi egyéb, ami a világon van. Szerelem, szakítás, magány, bizakodás, fájdalom. Ebből pedig az következik, hogy egy drogfüggőkről szóló film vagy vicces és abszurd lehet - láttunk erre példát eleget -, vagy, ha nem ilyen, hanem mondjuk "komoly", "dokumentarista igényű" stb., a cselekménye nem szövevényesedhet túlságosan bonyolultra. Hajsza, kaland, indulatok, minden, minden az anyag körül forog, és ez nagyon erőteljesen szűkíti a fikciós lehetőségeket. Fogalmazhatunk persze másképpen is, mondván, hogy ez a leszűkült világ is világ, igenis megvannak a maga koordinátái, a történéseket meg innen, eggyel beljebbről kell figyelni, de a lényeg ugyanaz marad: a drogfüggők élete aligha mutatható be akciók villogó tűzijátékaként. Talán ez már önmagában is elősegíti, hogy a mondott kereteken belül viszont elejétől a végéig fennmarad a filmben (itt, ebben) egy olyan intimitás, nem fülledt, hanem meggyőzően természetesnek tűnő közelség, amely a mozgalmasságot az indulatok, érzelmek szintjére - ezek fájdalmas zűrzavarába - helyezi át.

Az énekes-hegedűs Iva Bittová a cseh zenei élet legfontosabb és általunk leginkább ismert képviselője Karel Gott után. Az avantgárd, a pop, a népzene és a klasszikus zene elegyéből mára messziről felismerhető zenei stílust hozott létre. Szeptember 20-án és 21-én a Nederlands Blazers Ensemble nevű holland kamarazenekarral lépett fel a Trafóban, a Come Dearest (Gyere Drágám!) című új programmal. Ivát sokan artisztikusnak tartják, de még többeket nyűgöz le a tehetsége és a hangja mellett az a gyermeki, egyedi játékos stílus, ami még a nem komolyságukról híres hollandokat is levette a lábáról.

Egy ideje feltűnt, hogy az újság bélyeg nagyságú igazolványképeket közöl a politikusokról. Minden belpolitikai cikkhez tartozik egy vagy - ha rögtön jön a cáfolat - két, teljesen semmitmondó és amúgy is már százszor látott fénykép, mintha az olvasó fénykép nélkül nem hinné el, hogy létezik az illető politikus; tegnap óta elfelejtette, és most arra gyanakszik, hogy az adott párt kitalált személyek mögé bújva próbálja ráerőszakolni a másik pártról alkotott, eléggé lesújtó véleményét. Az újság azonban nem veszi észre, hogy önmaga ellen dolgozik, ugyanis a gyanakvóbb olvasó előbb vagy utóbb óhatatlanul arra kezd gondolni, hátha nem is tegnap készült a kép, amikor a politikus a nyilatkozatot tette, bár kétségtelen, hogy egy politikus arcai között nehéz különbséget tenni. De hátha egy régebbi képet vett elő az újság, és akkor lehet, hogy az a politikus nem is mondott ilyet, vagy azóta már átlépett egy másik pártba, esetleg időközben kiderült róla.

A Zsidó identitás történetek alcímű kötet első felében bevezető elméleti tanulmányt olvashatunk, főként a zsidó identitás témakörében. A második rész az úgynevezett narratív életútinterjú módszerével tizenegy beszélgetést közöl, nagyrészt olyan családokkal, amelyek zsidó iskolába járatják gyermekeiket.

Eregény a Nők Lapja sorozat első tagjaként jelent meg, amelyet nyilván hamarosan követ majd a többi öt Keyes-kötet is, a magyar nők nagy örömére.

Ha csak az írásaiból készült mozidarabokat nézzük (Szárnyas fejvadász, Az emlékmás, Az elhagyott bolygó, Imposztor), könynyen kicsúszhat a szánkon: Dick nem volt az a kimondott Lem. Butaság, mert:

Gyere vissza, Pista, minden meg van bocsátva! Igazad volt. Milyen Pista? Nekem mindegy (Lovas, Csurka, vagy amit akartok), de igaza volt. Engem most már nem vernek át, létezik a New York-Tel-Aviv-Budapest tengely, és ezek után abban sem vagyok biztos, hogy a Mezőtúr-Szingapúr vasútvonal merő fikció lenne, ha akarnék, hajózhatnék a Leningrád- Visegrád közti szárnyason. Hogy honnan vagyok ilyen biztos a dologban? Onnan, hogy kibújt a szög a zsákból: Woody a leggyengébb láncszem, kifecsegte, de direkt: megbízták evvel, tudom, kik.

Vessenek meg, ritkán bírok izgalomba esni a kortárszenéktől. Kóstolgatom-kóstolgatom, aztán belátom szépen, hogy nem hozzám szólnak, hiszen a kortárszenét a kortárszeneszerzőknek írják a kortárszeneszerzők, tessenek csak megnézni pár ilyen lemezt, dedikálásilag. És én ebben nem is találok semmi kivetnivalót: ha az ajánlás gesztusa viszonzásra talál, egyszer még egészen szép kis köröcske alakulhat ki a kortárszene hallgatóiból... Vannak persze kivételek is, hadd erősödjék a szabály, de azok a kortárszenészek általában nem kortárszenét játszanak, hanem rockot vagy tangót vagy afrikai népzenét, mint például a Kronos Quartet.

Miután beérett és learattatott, számunkra már csak a kóstolás kalandos körei következhetnek az utóbbi idők magyar rockterméséből.

1995-ben a frankfurti Network lemezkiadó nekirugaszkodott egy könyv formájú lemezsorozatnak - esetenként két-két cédé, egy csomó színes kép, francia-német-angol szöveg, kemény borító. Az első kiadvány a Desert Blues címet kapta, jobbára olyan afrikai balladákkal, melyek némelyike valóban elhitette, hogy a hullámzó homoktenger hangjaiból és ritmusából merítette töltését, tartását, lelkét. Jó páran szerepeltek rajta a vidék ismertebb előadói közül: így Oumou Sangaré, Youssou N´Dour, Ali Farka Toure, Baaba Maal, Mahmoud Ahmed vagy Kante Manfila, és igazán mindent megtettek, hogy azóta százezer példány gazdára találjon.