Zene

Bár az évnek még csak az egyharmada telt el, bátran kijelentem:2002 egyik legfontosabb kiállítását rendezte Schmal Károly.

Örvendetes a BMC erőfeszítése, hogy összehozzon magyar zenészeket világsztárokkal - s ezt dokumentálja -, és szerencse, hogy pénzt is kapott hozzá. Most aztán a Shepp-rajongók az egész világon megismerhetik Dresch Mihály nevét, és fordítva.

Talán nem túlzás állítani: a B‘lgának sikerült megcsinálnia az utóbbi évek legszórakoztatóbb magyar hangzóanyagát, s ez nem kis részben kegyetlenül mulatságos, egyben jólesően durva szövegeiknek köszönhető. A négy MC mind témaválasztásában, mind megszólalásában - jó értelemben - kilóg a sorból, pedig első ránézésre nem is csinálnak mást, mint kellően kihegyezetten, páros rímekbe szedett formában elénk tálalják a rögmagyar valóság eredendő morbiditását. Rögtön a nyitószám, az immár slágerré avanzsált Ovi szellemesen és fantáziadúsan variálja a kora gyermekkori szocializáció témáját, miközben alaposan felforgatva és nyelvileg is megújítva, finoman beilleszti a ganxta- rap kliséket a középső csoportosok életvilágába. A borító nemhiába fenyeget minket obszcén szövegekkel: jönnek is, különösen a kétrészes, Kalauz címet viselő darabban, ám ott meg tökéletesen helyén van a durvulás. Arról már nem is szólunk, hogy dramaturgiailag is mennyire rendben van ez a folytatásos BKV-ballada, amely mintegy egymás mellé rendelten küldi elénk elébb a bliccelő utasok, majd a közlekedési dolgozók belső monológjait, melyek egyenlő mértékben, szimmetrikusan trágárak, már ahogy gyarló és egyszerű lelkektől ez el is várható. De az alkotók indulata nem kíméli országunk lakosságának szinte egyetlen szegmensét sem: különösen nagyot kapnak az arcukba a húsevők, az autósok, a féleszű fogyasztók, a kamu ganxta-rapperek meg a maradék tízmillió baromarcú - de hát ez már így szokás egy hip-hop albumon, ahol azért alapvetően és rendre az osztó igazság dominál.

Hiába készítette el négy évvel ezelőtt Jon Spencer az ő Blues Explosionjével pályafutásának tán legszínesebb s bizonyosan leginkább felhasználóbarát lemezét (Acme), mindezt pontosan az a szűk, ám kitartó kör értékelte csupán, amely odáig volt már az addigi dolgaiért is. Holott a mostanában vérdivatos White Stripes példája azt mutatja, hogy az efféle lo-fi garázszenéknek igenis kinézhet a méretesebb siker, amennyiben a mondandót slágeresebb hárompercesekbe képesek gyömöszölni. Jon Spencernek nem jött össze a dolog, igaz, aztán két éve a felesége, Cristina Martinez Boss Hogjában gitározva (az ízig-vérig popos Whiteout felhabzásakor) belekacsinthatott a mainstream csillogásába, jóllehet az a csoda sem igen ért meg többet három éjszakánál.

Tavalyi koncertjén már feltűnt, hogy valahogy maguk mögött hagyják a rockzenét Neil Young új - de továbbra is elektromos gitárra hegyezett - számai, így nem estem zavarba a hírtől: ezúttal egy soul-anyaggal rukkolt elő. Amit azonban a kritikusoktól kapott érte, azt aligha teszi zsebre. Még a pártfogóbbak is sorra potyogtatták a "kellemesen középszerű", "fáradt, ötlettelen, unalmas", a "rockikon újra veszített a fényéből" jellegű kullantásokat, s a lemezen szereplő Mr. Disappoinment kapcsán ki nem hagyták a ziccert: az Are you passionate? bizony csalódást jelent.

Judith C. Brown: Szemérmetlen cselekedetek. Egy leszbikus apáca élete a reneszánsz Itáliában

Elmentem megnézni egy főiskolás (bocs: egyetemi) vizsgaelőadást. Kutyaköt, amúgy, mégis hosszú ideje nem fért be a táncrendbe, ezért aztán mindig a kész vagy félkész, mindenesetre végzett színészeket szoktam látni. Pedig az "drynak van egy nagyon sajátos hangulata, csupa fapad meg ledurrant patina - nagy dolgok történtek itt valaha, és ki mindenki nyekergette már ezeket a deszkákatÉ Majdnem mindenki.

Végre itt volt Nikolaus Harnoncourt, és budapesti fellépését (a "Végre!!!" jegyében) egy sor, a karmesteri vendégszereplésekkel nem feltétlenül együtt járó esemény tarkította. Pódiumcsevej, televíziós interjú, "én és Harnoncourt" típusú rádiós beszélgetések, s egyszerre két könyv magyarországi premierje.

Jól mutatja az X-Peripheria Fesztivál fejlődését, hogy atyjai - az internetes Pararadio és az Ultrahang Alapítvány - a Daróci úti, romantikusan omladozó gyárépületből immár az Almássy Téri Szabadidőközpontba vitték.

A Mediawave alapvetően egy filmfesztivál. Kis, kísérleti, animáció, hosszú, dokumentum és mindenféle nehezen behatárolható filmalkotás pergett ezúttal is több mint egy hétig, aztán a bölcs zsűritagok döntöttek - díjkiosztó, záróest és már vége is. Bónuszként lejátszották a holland - amúgy zsűritag - Jos Stelling finoman erotikus, minimális dialógusokkal operáló és nálunk nem vetített életművét. Közben megjött a tavasz, kiállítások nyíltak, sor került májusfaállításra, vidéki borkóstolóra, fakultatív programokra, vízirevüre, konferenciára, és esténként a költőien lepusztult zsinagógában koncertekre: blues, dzsessz, etnó, kortárs és ezek mindenféle kombinációi.

Tán a legjobb le nem szerződtetett muzsikus a pályán, írta róla két éve, második, független kiadású albumának megjelenése után a New Yorker. Eleni Mandell státusa azóta is változatlan: hasonlót igen, de jobbat nála ebben a műfajban nehéz elképzelni, s azóta sem akadt egyetlen kiadó sem, amelyik fantáziát látott volna benne. Bizonyos szempontból persze nincs is benne "fantázia" - harminckét éves, és nem a köldökével hajt az érvényesülésre. Más eszközei vannak, ezeket hívják összefoglaló néven zenének (dalok, ének, hangszerelés, egyéniség, ilyesmi). A műfaj pedig, melyben a nagyok mellett lehet emlegetni, a dal: a háromperces életsűrítmény, amiből ha tíz-tizenkettőt képes egymás mellett felvonultatni valaki, azt meg kell becsülni. A Wishbone (1998) és a Thrill (2000) után Eleni Mandell már a harmadik adagot hozta össze a kimerülés, kiürülés legcsekélyebb jele nélkül. Néhányszor meghallgatod, és úgy érzed, dalai eleve örökzöldként fogantak, született klasszikusok. Édes méreg, ellenállhatatlan kiszerelésben. Letisztult formák, minden egyértelműnek tűnik, igen, itt muszáj beúsznia az orgonának, ott csak a cselló búghat, itt a steel gitár simogatására van szükség, ott álmodozásra, amott meg sikítani kell, mint a fuldoklónak.

Föl nem fogom ezt a címadást. Eredetileg Loin, ami annyi mint távol, messze - nem hangzik valami csalogatóan, szentigaz. Az angyalok még csak-csak (a három főhős mondjuk), de hogy végállomás?! Hiszen éppen hogy elkezdődik valami a film végén, mondhatni, az élet. Talán elhangzott egy efféle megjegyzés, az én figyelmem meg éppen lankadt, nem tudom, nem értem, kész.

Alternatív színházból sokféle van - nem csak rossz meg jó. Hanem olyan, amelyik átmenetileg alternatív, mert amúgy a sokszor elátkozott struktúrán belülre törekszik; aztán olyan, amelyik féltve őrzi a maga "perem"-jellegét, de persze profi; meg olyan, amelyik kívülről támadja a belült; meg olyan is, amelyik rá sem hederít. Van esztétikai kísérletező, és van esztétikán kívüli. Van szelíd és van agresszív, van csóró és megélhetési alternatív. Vannak játékosok és játékosak is. Néha összejönnek és fesztivált tartanak.

Essünk túl a nehezén! Nem ettől a könyvtől fog kedvet kapni a Carpentiert eddig nem ismerő olvasó, hogy Carpeniert ismerő olvasóvá váljon. Taktikailag elhibázott így kezdeni egy recenziót, ugyanis mindez annyit tesz, hogy egy kiváló szerző összes novelláinak eme teljességében először magyarul megjelent gyűjteményét nem intézhetem el egy mondattal - és mégis elintéztem. Egy szó, mint száz.