Lemez: Óvatos harapás (The Jon Spencer Blues Explosion: Plastic Fang)

  • 2002. május 16.

Zene

Hiába készítette el négy évvel ezelőtt Jon Spencer az ő Blues Explosionjével pályafutásának tán legszínesebb s bizonyosan leginkább felhasználóbarát lemezét (Acme), mindezt pontosan az a szűk, ám kitartó kör értékelte csupán, amely odáig volt már az addigi dolgaiért is. Holott a mostanában vérdivatos White Stripes példája azt mutatja, hogy az efféle lo-fi garázszenéknek igenis kinézhet a méretesebb siker, amennyiben a mondandót slágeresebb hárompercesekbe képesek gyömöszölni. Jon Spencernek nem jött össze a dolog, igaz, aztán két éve a felesége, Cristina Martinez Boss Hogjában gitározva (az ízig-vérig popos Whiteout felhabzásakor) belekacsinthatott a mainstream csillogásába, jóllehet az a csoda sem igen ért meg többet három éjszakánál.
Hiába készítette el négy évvel ezelőtt Jon Spencer az ő Blues Explosionjével pályafutásának tán legszínesebb s bizonyosan leginkább felhasználóbarát lemezét (Acme), mindezt pontosan az a szűk, ám kitartó kör értékelte csupán, amely odáig volt már az addigi dolgaiért is. Holott a mostanában vérdivatos White Stripes példája azt mutatja, hogy az efféle lo-fi garázszenéknek igenis kinézhet a méretesebb siker, amennyiben a mondandót slágeresebb hárompercesekbe képesek gyömöszölni. Jon Spencernek nem jött össze a dolog, igaz, aztán két éve a felesége, Cristina Martinez Boss Hogjában gitározva (az ízig-vérig popos Whiteout felhabzásakor) belekacsinthatott a mainstream csillogásába, jóllehet az a csoda sem igen ért meg többet három éjszakánál.

Spencer zenéjére már az elején kitalálták a frankót szépen, azt mondták rá, hogy zajfürdőbe mártott Rolling Stones, és ez passzol is egy olyan zenész esetében, aki előző csapatával, a Pussy Galore-ral ´86-ban feldolgozta a teljes Exile On Main Street albumot. Ugyan a Stonesnál lehetne akár hátrébb is szaladni - mondjuk Jerry Lee Lewisig, minimum -, a lényeg így is fogva van: a Blues Explosionben az a nagyon finom, hogy míg egyfelől tiszta erőből ás a rockzene gyökerei felé, dalai mégis összetéveszthetetlenül az ezredforduló szétütöttségét zengik. Spencer számai vérlázítóan sármos pillanatai a garázsrock történetének, rossz lemezt még nem csinált, koncertjeit rendre a legbizsergetőbb szeánszként jellemzik.

Új albumának tüchtig, gömbölyűre formált dalai az Acme világát juttathatják eszünkbe, ugyanakkor a megszólalás elevenebb, s egyáltalán nem jellemzi stiláris kicsapongás: szigorúan a rock and roll és a blues fogásaiból válogat. Hogy a zajszint a kelleténél továbbra is alacsonyabb, ezen, ha kell, túlteszem magam, problémám sokkal inkább az öszszetevők arányaival van. A Plastic Fangen ugyanis elburjánzott a tradicionalitás: ez itten egy klasszikus, ha úgy tetszik, retrós rocklemez, amely minden erényével együtt (Jon Spencer az istennek sem bírna zsengébb hangot kisajtolni a gitárjából, a Russel Simins/Judah Bauer alkotta ritmusszekció groove-jai pedig húsosak, mint bármikor) jóval kevesebb meglepetéssel, izgalommal szolgál, mint amennyit én ettől a triótól vágytam. Ennyiben csalódás. Mindeközben határozottan jólesik a fülnek, szívesen és gyakran fordulok rá, azt a két hibátlan, pörgős nótát (Sweet N Sour, Shakin Rock ´N´ Roll Tonight) pedig kötelezővé tenném mindazok számára, akik úgy vélik, manapság a The Hives húzza a legdögösebb rock and rollt. Tudja a fene, tán csak szoknom kell a műanyag agyar óvatosabb harapását.

G. A.

EMI, 2002

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.