Lemez: Óvatos harapás (The Jon Spencer Blues Explosion: Plastic Fang)

  • 2002. május 16.

Zene

Hiába készítette el négy évvel ezelőtt Jon Spencer az ő Blues Explosionjével pályafutásának tán legszínesebb s bizonyosan leginkább felhasználóbarát lemezét (Acme), mindezt pontosan az a szűk, ám kitartó kör értékelte csupán, amely odáig volt már az addigi dolgaiért is. Holott a mostanában vérdivatos White Stripes példája azt mutatja, hogy az efféle lo-fi garázszenéknek igenis kinézhet a méretesebb siker, amennyiben a mondandót slágeresebb hárompercesekbe képesek gyömöszölni. Jon Spencernek nem jött össze a dolog, igaz, aztán két éve a felesége, Cristina Martinez Boss Hogjában gitározva (az ízig-vérig popos Whiteout felhabzásakor) belekacsinthatott a mainstream csillogásába, jóllehet az a csoda sem igen ért meg többet három éjszakánál.
Hiába készítette el négy évvel ezelőtt Jon Spencer az ő Blues Explosionjével pályafutásának tán legszínesebb s bizonyosan leginkább felhasználóbarát lemezét (Acme), mindezt pontosan az a szűk, ám kitartó kör értékelte csupán, amely odáig volt már az addigi dolgaiért is. Holott a mostanában vérdivatos White Stripes példája azt mutatja, hogy az efféle lo-fi garázszenéknek igenis kinézhet a méretesebb siker, amennyiben a mondandót slágeresebb hárompercesekbe képesek gyömöszölni. Jon Spencernek nem jött össze a dolog, igaz, aztán két éve a felesége, Cristina Martinez Boss Hogjában gitározva (az ízig-vérig popos Whiteout felhabzásakor) belekacsinthatott a mainstream csillogásába, jóllehet az a csoda sem igen ért meg többet három éjszakánál.

Spencer zenéjére már az elején kitalálták a frankót szépen, azt mondták rá, hogy zajfürdőbe mártott Rolling Stones, és ez passzol is egy olyan zenész esetében, aki előző csapatával, a Pussy Galore-ral ´86-ban feldolgozta a teljes Exile On Main Street albumot. Ugyan a Stonesnál lehetne akár hátrébb is szaladni - mondjuk Jerry Lee Lewisig, minimum -, a lényeg így is fogva van: a Blues Explosionben az a nagyon finom, hogy míg egyfelől tiszta erőből ás a rockzene gyökerei felé, dalai mégis összetéveszthetetlenül az ezredforduló szétütöttségét zengik. Spencer számai vérlázítóan sármos pillanatai a garázsrock történetének, rossz lemezt még nem csinált, koncertjeit rendre a legbizsergetőbb szeánszként jellemzik.

Új albumának tüchtig, gömbölyűre formált dalai az Acme világát juttathatják eszünkbe, ugyanakkor a megszólalás elevenebb, s egyáltalán nem jellemzi stiláris kicsapongás: szigorúan a rock and roll és a blues fogásaiból válogat. Hogy a zajszint a kelleténél továbbra is alacsonyabb, ezen, ha kell, túlteszem magam, problémám sokkal inkább az öszszetevők arányaival van. A Plastic Fangen ugyanis elburjánzott a tradicionalitás: ez itten egy klasszikus, ha úgy tetszik, retrós rocklemez, amely minden erényével együtt (Jon Spencer az istennek sem bírna zsengébb hangot kisajtolni a gitárjából, a Russel Simins/Judah Bauer alkotta ritmusszekció groove-jai pedig húsosak, mint bármikor) jóval kevesebb meglepetéssel, izgalommal szolgál, mint amennyit én ettől a triótól vágytam. Ennyiben csalódás. Mindeközben határozottan jólesik a fülnek, szívesen és gyakran fordulok rá, azt a két hibátlan, pörgős nótát (Sweet N Sour, Shakin Rock ´N´ Roll Tonight) pedig kötelezővé tenném mindazok számára, akik úgy vélik, manapság a The Hives húzza a legdögösebb rock and rollt. Tudja a fene, tán csak szoknom kell a műanyag agyar óvatosabb harapását.

G. A.

EMI, 2002

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.