Spencer zenéjére már az elején kitalálták a frankót szépen, azt mondták rá, hogy zajfürdőbe mártott Rolling Stones, és ez passzol is egy olyan zenész esetében, aki előző csapatával, a Pussy Galore-ral ´86-ban feldolgozta a teljes Exile On Main Street albumot. Ugyan a Stonesnál lehetne akár hátrébb is szaladni - mondjuk Jerry Lee Lewisig, minimum -, a lényeg így is fogva van: a Blues Explosionben az a nagyon finom, hogy míg egyfelől tiszta erőből ás a rockzene gyökerei felé, dalai mégis összetéveszthetetlenül az ezredforduló szétütöttségét zengik. Spencer számai vérlázítóan sármos pillanatai a garázsrock történetének, rossz lemezt még nem csinált, koncertjeit rendre a legbizsergetőbb szeánszként jellemzik.
Új albumának tüchtig, gömbölyűre formált dalai az Acme világát juttathatják eszünkbe, ugyanakkor a megszólalás elevenebb, s egyáltalán nem jellemzi stiláris kicsapongás: szigorúan a rock and roll és a blues fogásaiból válogat. Hogy a zajszint a kelleténél továbbra is alacsonyabb, ezen, ha kell, túlteszem magam, problémám sokkal inkább az öszszetevők arányaival van. A Plastic Fangen ugyanis elburjánzott a tradicionalitás: ez itten egy klasszikus, ha úgy tetszik, retrós rocklemez, amely minden erényével együtt (Jon Spencer az istennek sem bírna zsengébb hangot kisajtolni a gitárjából, a Russel Simins/Judah Bauer alkotta ritmusszekció groove-jai pedig húsosak, mint bármikor) jóval kevesebb meglepetéssel, izgalommal szolgál, mint amennyit én ettől a triótól vágytam. Ennyiben csalódás. Mindeközben határozottan jólesik a fülnek, szívesen és gyakran fordulok rá, azt a két hibátlan, pörgős nótát (Sweet N Sour, Shakin Rock ´N´ Roll Tonight) pedig kötelezővé tenném mindazok számára, akik úgy vélik, manapság a The Hives húzza a legdögösebb rock and rollt. Tudja a fene, tán csak szoknom kell a műanyag agyar óvatosabb harapását.
G. A.
EMI, 2002
