Az egyik könyv viszonylag friss (egy 1999-es életrajzi összefoglalás Monika Mertl tollából), a másik, az eredetileg 1984-ben publikált válogatás Harnoncourt írásaiból, mely magyar fordításban Zene mint párbeszéd címmel jelent meg. A címmagyarítás nyilván Harnoncourt egyik korábbi kötetének eredeti grammatikai szerkezetét (Musik als Klangrede - magyarul A beszédszerű zene) kívánta megidézni, bár így valamivel okoskodóbb lett, mint az egyszerű eredeti: Der musikalische Dialog.
Megkésett könyv ez a javából,
több szempontból is. A hosszabb-rövidebb felolvasások, előadások és tanulmányok valamikor a hetvenes években keletkezhettek (pontos hely- és dátummegjelölés sajnos nem szerepel a kötetben), egy részük valószínűleg a nevezetes salzburgi főiskolai előadások keretében, nem kis felzúdulást keltve. Ezekből állt össze 1984-re a Zene mint párbeszéd, mely némileg az 1982-es A beszédszerű zene nagyívű koncepciójának törmelékeként hat. A 60-as, 70-es évek Harnoncourt-ja minden bizonnyal kulcsfigurája annak a folyamatnak, mely a paradigmaváltás minden tünetét magán viseli, legalábbis szociológiai értelemben. A paradigmaváltás üdítő hullámverése azonban Magyarországot részben elkerülte. Harnoncourt zenéről vallott felfogása (az egyszerűség kedvéért nevezzük historizmusnak, bár Dolinszky Miklóssal maximálisan egyetértek abban, hogy ez a fogalom Harnoncourt-ral kapcsolatban igencsak félrevezető) már a 80-as években beépült a hazai zenetudományi közgondolkodásba, a népszerűsítő (!) rádió-előadásokba, s amint magyarul is megjelent, A beszédszerű zene kötelező olvasmány lett a Zeneakadémián, már a felvételizők (!) számára is. Továbbmenve: az Orfeót és a Poppeát természetesen a Ponelle- Harnoncourt előadás videójáról ismertük meg, s aki az én generációmból ma tanít, az 15-16 éves tanítványainak ezt adja tovább. Egyszóval
a paradigmaváltást szépen elszabotálták
Soha édesebb szabotázst! (Hogy a hangszeres oktatásban a szabotázs eredeti értelmében honol zenei közoktatásunkban, az egy másik, igencsak hosszú történet.) Tehát az a zenetörténetre fogékony olvasó, aki forradalmi bizsergésre vágyik a "mozarti Allegro és Andante" kapcsán, talán csalódni fog. (A Gondolatok a mozarti Allegro és Andante kapcsán című fejezet egyébként a kötet egyik legizgalmasabb tanulmánya, véres konfliktusok forrásává válhat mester és tanítvány között, úgyhogy csak óvatosan!)
Késve kaptuk kézbe ezt a könyvet abból a szempontból is, hogy néhány állítását, kiindulópontját
egyszerűen elsöpörte
az utóbbi két évtized zenetudományi kutatása. Harnoncourt egy-egy szép és impozáns gondolati konstrukciója fennakad néhány, ma tényként ismert zavaró körülményen. Gyanítom például, hogy a János passióról szóló fejezet részgondolatai valamikor az 1970-es évek elején fogantak (talán a passió Harnoncourt dirigálta lemezfelvétele idején), azaz a mű addig megismert minden variánsát közlő összkiadás megjelenése előtt. "Lemondok a lábjegyzet-, utalás- forrásapparátusról" - írja Harnoncourt az előszóban, amiben semmi kivetnivalót nem találok. Ám néhány tájékoztató adat, fordítói kommentár vagy jegyzet, azt hiszem, segíthetné az olvasót, hogy egy-egy filológiai szálka ne akadjon meg a torkán, s hogy esélye legyen meglátni a szövegekben azt, amit egyébként egyetlen filológus sem tudna kikezdeni, azaz a lényeget, azt, ami Harnoncourt-t megkülönbözteti a vulgárhistorikustól, a könyvtárlovagtól és a karmesteri álmokat dédelgető szobatudóstól.
Ma sem azonos Harnoncourt a róla kialakult képpel, főleg nem azzal, amit évtizedekkel ezelőtt a hírek és írásai sugalltak, vagy legalábbis amit írásaiból és a hírekből kihallani véltünk. Az utóbbi években több alkalommal is láthattam, hallhattam. Aktuális munkája iránt tinédzsereket leköröző módon rajong, elképzeléseiről tanárosan magyaráz, kommunikációs habitusára egyfajta felfokozott közlésvágy jellemző. Megnyúlt kardigánját (hamisítatlan bölcsészattribútum) évszaktól függetlenül, évtizedek óta hordja - Budapestre is elhozta, talán több is van belőle? -, látszólag a zenebiznisz fő sodráról nem tud semmit, vagy nem érdekli. (Persze tudjuk: Harnoncourt ma jó üzlet.) A tanár-Harnoncourt hallatszik a Zene mint párbeszéd fejezeteiben is, gondolatmenete néha túlságosan is lekerekített, kiérlelt (tanároknál gyakori veszély), rövidre vágott, frappírozó, de a műfajból eredően egyben az elnagyoltság benyomását is kelti.
Talán nem csak jámbor óhaj részemről, ha a kötet megkésettsége fölötti lamentálásomat enyhítendő a magyar könyvkiadás figyelmét felhívom Harnoncourt 1995-ös kötetére (Was ist Wahrheit - Mi az igazság), gyorsan jelentessék meg, amíg nem késő. Gyorsan, de ne sietősen. A hiányolt jegyzetek ellenére a Zene mint párbeszéd jól forgatható, alapos és igényesen kivitelezett könyv. Gondosak a kottapéldák, a német szövegidézetek és fordításaik. Talán csak az utolsó pillanatban kerülhettek időzavarba és zárult le a szerkesztés sietősebben a kelleténél, így az utolsó simítások elmaradtak, amire néhány tipográfiai és bennmaradt helyesírási hiba utal.
Molnár Szabolcs
Fordította és az utószót írta: Dolinszky Miklós; Európa Könyvkiadó, 2002; 382 oldal, 2600 Ft
