Poniklo Imre és időről időre változó összetételű zenekara két év után jelentkezett új nagylemezzel, 2001 óta ez már a hetedik. A beharangozók még arról szóltak, hogy ez lesz az eddigi legizgalmasabb albumuk, s az elektronika helyett újra a gitárokon lesz a hangsúly, ehhez képest a nyitószám, a Last Line egy epikus szintiorgiával indul…
Persze nem kell sokat várni, hogy a hamisítatlan „britcentrikus” gitárhangzás vegye át a hatalmat, és nem is mindig a szólógitár! A lemez egyik legizgalmasabban hajlított számában, a Straight To Videóban Oleg „Toof” Zubkov révén a basszus viszi a témát. (A verzéket pedig Szarvas Árpád énekli az EZ Basicből.)
Az angol nyelvű számok javát persze az ügyes kezű dalszerző/énekes/gitáros/billentyűs Poniklo Imre rakta össze. Az első angol beathullámtól a közelmúlt indie popjáig sok hatást összegereblyéző albumnak kétségtelenül van íve, és a dalszövegek „minisztorijai” is figyelemre méltók. Noha akadnak kevésbé erős momentumok is (például a kiváló basszusgitáros, és most dalszerzőként is jeleskedő Toof kevésbé karizmatikus énekes), de jóval több az olyan megoldás, amikor sikerült a megfelelő embert találni a feladatra. Például a Monkey visszafogott ízléssel prezentált funkrockja a vendégéneklő Jónás Vera erős és szenvedélyesen szép vokáljától kapja meg a megérdemelt többletet, miközben Bazsinka Mihály szaxofonszólója is a helyén van. Remek, ahogy a szintiwave-es beütésű No Truce átúszik az Ism végtelen gitárzengetős zajfalába, a lemezt záró, könnyű kézzel felvázolt szösszenetek (különösen a szélvészgyors, punkos Cape) is rendben vannak, ráadásul a végére beúszik némi David Bowie-t idéző, enyhén funkos lüktetés is (Someday), ami kellemes, lassan lecsengő mellékízzel jutalmazza a lemez lelkes befogadóját.
Szerzői kiadás, 2017
