„Isn’t it romantic?” De még mennyire! Diana Krall ott folytatja, ahol – a csúcson – abbahagyta pár évre. A történet egy másik aspektusból úgy hangzik, hogy a szalonjazz királynője eltért a bevált recepttől, és odahagyta eredeti műfaját, amelyhez Nat King Cole volt a minta, és amelyhez a rettenetes jazzisták garmadája (Claus Ogerman, Christian McBride, Russell Malone, Buck Clayton stb.) asszisztált. Különbejáratú véleményem szerint az alter-pop és country-rock nosztalgia Krall pályáján legalább részben a férjnek volt betudható, merthogy Elvis Costello az énekesnő feje után az ízlését is elcsavarta. Miközben helyes kis dolgokat csináltak együtt is, meg például McCartneyval, a díva nimbusza mégis kicsit megkopott ezalatt.
Most viszont újra az olyan szívtépő klasszikus slágerek oktávugrásaiban gyönyörködünk, mint a Night and Day, bossa nova ütők fölött csilingelnek a billentyűk, a vonóskar lerakta bársonyszőnyegen lépdelünk. Krallék mégsem csak a régi receptet főzik meg újra. Minden számban van egy pici csavar, fintor, majdnem cikis túlzás, rózsaszín, lila vagy vérvörös színezés: népi hegedű és Marc Ribot gitárszóló az I’m Confessin’-ben, majdnem disszonáns pizzicato a Blue Skiesban. A szöveg tabu, ott nincs helye modernizálásnak, viszont nem csak a klasszikus örökzöldek korszakából válogat a lemez, ott van a mindig ellenállhatatlan Sway az Alan Broadbent (Charlie Haden egykori társa) által vezetett vonóskar előterében, vagy a No Moon at All dögös letétje. Egységesen visszafogottak a számok, a gyorsabbak is, a címhez méltóan, a személyes közelségre építő felfogásban. Krall füstös, szuperszexi hangja delejes, többet zongorázik, mint utóbbi lemezein, és minden zenekari hangszerelést maga készített. A maga műfajában – annak kommersz kötelmeitől eltekintve – tökéletes.
Verve–Universal, 2017
