Lemez

Diana Krall: Turn Up The Quiet

Zene

„Isn’t it romantic?” De még mennyire! Diana Krall ott folytatja, ahol – a csúcson – abbahagyta pár évre. A történet egy másik aspektusból úgy hangzik, hogy a szalonjazz királynője eltért a bevált recept­től, és odahagyta eredeti műfaját, amelyhez Nat King Cole volt a minta, és amelyhez a rettenetes jazzisták garmadája (Claus Ogerman, Christian McBride, Russell Malone, Buck Clayton stb.) asszisztált. Különbejáratú véleményem szerint az alter-pop és country-rock nosztalgia Krall pályáján legalább részben a férjnek volt betudható, merthogy Elvis Costello az énekesnő feje után az ízlését is elcsavarta. Miközben helyes kis dolgokat csináltak együtt is, meg például McCartneyval, a díva nimbusza mégis kicsit megkopott ezalatt.

Most viszont újra az olyan szívtépő klasszikus slágerek oktávug­rá­­sai­ban gyönyörködünk, mint a Night and Day, bossa nova ütők fö­lött csilingelnek a billentyűk, a vonóskar lerakta bársonyszőnyegen lépdelünk. Krallék mégsem csak a régi receptet főzik meg újra. Minden számban van egy pici csavar, fintor, majdnem cikis túlzás, rózsaszín, lila vagy vérvörös színezés: népi hegedű és Marc Ribot gitárszóló az I’m Confessin’-ben, majdnem disszonáns pizzicato a Blue Skiesban. A szöveg tabu, ott nincs helye modernizálásnak, viszont nem csak a klasszikus örökzöldek korszakából válogat a lemez, ott van a mindig ellenállhatatlan Sway az Alan Broadbent (Charlie Haden egykori társa) által vezetett vonóskar előterében, vagy a No Moon at All dögös letétje. Egységesen visszafogottak a számok, a gyorsabbak is, a címhez méltóan, a személyes közelségre építő felfogásban. Krall füstös, szuperszexi hangja delejes, többet zongorázik, mint utóbbi lemezein, és minden zenekari hangszerelést maga készített. A maga műfajában – annak kommersz kötelmeitől eltekintve – tökéletes.

Verve–Universal, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.