Zene

Rossz nyelvek szerint azért vált szét a finn és az ugor ág, mert a finnugorok a leendő Szovjetunióból való kalandos emigrálás során egy táblába ütköztek. Az volt ráírva, hogy "Finnország - jobbra", és aki tudott olvasni, az arra is ment. Ha valaki országimázsilag összeveti az egészen konkrétan létező Fiskars ollót a millennium alkalmából égbe durrantott hamburger lidérces víziójával, könnyen arra a következtetésre juthat, hogy nem is voltak olyan rosszak azok a nyelvek.

Akétezredik év a reggae-ben sem hozott szenzációt, csak minőséget, de azt rendesen. A reggae-rajongónak persze semmi szüksége szenzációkra, hiszen mindössze azt várja békésen, hogy kielégítsék két fő elvárását. A reggae-rajongó audio-hedonista és melódia-dzsanki. Eleinte, kezdőként a dubokkal igyekszik csillapítani telhetetlen pszichedéliaigényét, aztán idősödve (az általa mélységesen megéltnek tartott) rootsdallamokkal, melyek megingathatatlan hite szerint minden másnál közelebb rezonálnak a Föld és a kozmosz harmóniájához. A korosodó reggae-rajongónak a jól megválasztott rootsdallam a totális trip, ugyanis határtalanul sznob, ebben a zenében Isten üzenetét véli felismerni. Ezért az önteltségért azonban alaposan megbűnhődik végül: a többi ember nem veszi be sajátos világképét, és még be is szól. Az a silány és beavatatlanságra utaló mondat, hogy Mieza nyálas szánsájnzene? - a reggae-rajongót a sírba taszítja.

Glücklich IV. - A Collection Of Brazilian Flavours From

Megvolt már ez nekem, a maga korában. És nagyon súlyosnak tűnt 1972-ben is, pedig nem akármit hallgattam akkoriban, jó fél kilós korongra préselte a (licencelő) Rádió Televízió Belgrád. Persze nincs olyan hibátlan lemez, amit el ne lehetne adni, ha úgy hozza a sors, s az enyém úgy hozta, elég gyakran. Viszont azonnal pótolni akartam, mihelyst CD-lejátszóra tettem szert - éppen tíz esztendőn át akartam azonnal pótolni, de 2000 végéig senyvedni hagytak, addig a kutyának sem jutott eszébe, hogy újra megjelentesse. (Pedig a Beastie fiúk is megvették volna, biztosan; ´94-ben lobogtatták is a borítóját egy klipjükben, alighanem nyúltak is belőle, majd csekkolom. Bár ez szinte lényegtelen.)

Oh istenem, már a címe is oly sokatmondó. Megér egy kétirányú nekirugaszkodást.

Előbb vala a Dzsessz. Előtte a blues meg a gyapotföldek. Előttük a tenger meg a hajó. A tenger meg a hajó előtt a messzi Afrika, távoli, napsütötte, mégis ködös kontinens az Amerikai Egyesült Államok fekete lakosságának legtöbbje számára.

"Még ki sem bontakoztunk az ezt követő elragadtatott csókok közül, már a második roham következett. Ezt csődör és kanca pozícióban, oldalt fekve végeztük. Édességében még felülmúlta az elsőt. Így feküdtünk majdnem elalélva a boldogságtól egészen este 1/2 6-ig, csókolózva, ölelkezve, dIcsérve és kölcsönös vallomásokkal árasztva el egymást, mialatt a lángok még kétszer csaptak fel. Olga tökéletes örömét csak az csökkentette, hogy az elhasznált 4 db Vaginol kúp irritálta drága kis kelyhét. Közben ozsonnáztunk, cigarettáztunk, és meztelenül a zongorához ültem, hogy Wagnerből és a pesti orfeumok repertoárjából az ily alkalmakkor használt zene-darabokat felelevenítsem. Wotan búcsúja, Paraguy, Palkó Pali stb."

Bár e lemezajánló még év végi adósság, időzítése annyiban mégis indokolt, hogy Helen Folsade Adu énekesnő ezen lapszám megjelenésének hetében ünnepli 42. születésnapját. Kap is a koráért, szegényem, rendesen, új lemeze kapcsán olvastam a világhálón: "Öreg banya már ez a Sade, idejétmúlt zenei alapokkal próbálkozik, a groove-ok meg eltűntek a nótáiból..." Hogy miért nem az ilyennek vágja szanaszéjjel a számítógépét a szerelemvírus!?

A kamerák képeinek tanúsága szerint 2001 újévének délelőttjén a hetvenegy éves Nikolaus Harnoncourt meglehetősen elfogódottan lépett ki a bécsi Musikverein Aranytermét megtöltő sogennante prominens közönség elé. Nyilván megfordulhatott a fejében, hogyan is került ő ide, hogy hamarosan beintse a világ talán legjobb zenekarát, megkezdve ezzel a világ bizonyosan leghagyományosabb és legjobb újévi koncertjét.

és azzal is fejeződik be. Gyöngéd mosoly, diadalmas fénysugár, tisztán csengő gyereknevetés.

Időnként szórakoztatóak tudnak lenni a marketingszakmunkák. Marketinggel sok pénzt lehet keresni, kívánatos dolog, ezért aztán legalább annyi sarlatán marhaságot adtak ki (még magyar nyelven is) a témában, hogy talán még a csajozás-, meggazdagodás- és aranycsinálás-ügyi szakirodalmat is felülmúlja.

Alondoni Random Dance Company szofisztikált cyberbrigád. Wayne McGregor ötletadó és rendező koreografáltjai a legújabbak világából jöttek. Előadásaik által közvetlenül tapasztalható az élő, jól képzett táncosok, a virtuálisan kreált figurák, a kivetített grafikák, a kinetikus architektúra, valamint a testből és gépből materializált hangok jól működő kapcsolata. Gondolkodóba ejt, vajon hogyan lehet folyamatosan a lendület törvényeinek ellentmondva mozogni, azaz bénázni, úgy, hogy az szép legyen, és sajátos mozgásrendszerré álljon össze a szemünk előtt.

Ha találomra csapjuk fel valahol, szinte biztos, hogy a következőhöz hasonló képeket látunk: domboldal, erdőszél, szavannarészlet, erdei patak - nagyjából ilyen kertekről van itt szó. ´sparkok, kert a kenti tengerparton, rétek, legelők, nehezítésként valamilyen tereptárgy, bronzszobor, pajta, iparművészileg elszenesített tölgyfa - a könyvet kisebb kertben nem is nagyon lehet kinyitni.

Asikertörténetek nem túl változatosak, inkább műfaji sajátosságaik vannak. Emlékszik még valaki Roberto Rodriquezre? Állítólag egy nettó senki volt, aztán innen-onnan összekalapált hétszázezer USD-ből (potomság) leforgatta az El Mariachi című látványosan low budget moziját, és menten lett belőle valaki. A nyakába zúdult egy szekérderék lóvé, ha akart volna, sem bírt volna elugrani alóla. Mint aki megnyerte az ötöst, jaj, most mit csináljak? Végül ráment a tutira. Megcsinálta még egyszer ugyanazt, immár Antonio Banderasszal, Salma Hayekkal és persze Quentin Tarantinóval súlyosbítva. Hogy a Desperado volt az egyetlen helyes választás, azt egyaránt bizonyították a film bevételi mutatói és Rodriquez későbbi - gyakorlatilag említésre sem igen érdemes - munkái.