Zene

"Ez a kilencszázadik koncertlemeze"; "Youngtól nem lehet elég élő felvételed" - állítják pro és kontra a Road Rock kritikusai. Valóban, csak az utóbbi évtizedben három és fél Weld és Arc című mini CD (1991), MTV Unplugged (1993), Year Of The Horse (1996) hivatalos Neil Young-koncertalbum jelent meg, tehát éppenséggel nem szűkölködünk hasonló produkciókban. Másrészt viszont a rockzene színterén megszokottól ugyancsak eltérően a már elaggott Young (56) egyre derekabban adja.

Az olajár kártékony hatásaival együtt lassan a nemzetközi dzsesszvilág is begyűrűzik Magyarországra. A UP Records és a Fonó közös kiadványán az olasz nevű, New Yorkban született Agostino Di Giorgio gitározik, és feltehetően a hangszerelésért is ő felel. A ritmusszekció kanadai, Ron Seguin bőgőzik, Michel Lambert dobol, és a mi Oláh Kálmánunk zongorázik. A különböző kulturális és zenei háttérrel bíró zenészek hibátlanul beszélik a dzsessz egyetemes nyelvét, a zenekar úgy szól, mintha régóta együtt játszanának. A dolgot megkönnyítendő, alapvető sztenderdeket dolgoznak fel a Body and Soultól az Alone Togetherig.

Egyre nyugodtabb, egyre csöndesebb a víz a Korai Öröm tengerén, és ez egyáltalán nem baj. A legújabb lemez - már hagyományosan - címtelen számai egy befelé forduló, padláson molyolgató zenekart mutatnak be, egy letisztult, de nem egyszerű világot, ahol a harmóniák sokkal nagyobb szerepet kapnak, mint a lendület. Így volt ez már az előző cédén is, csak akkor azt hittem, hogy mellékvágány a köldökmustra, pedig fősodor. Jó - mondom magamnak -, jó, akkor nézzük ebből a szempontból a dolgot, elvégre felnőttek vagyunk, nem kell mindig az a szertelen mulatás meg ostoba és fárasztó tánc, üljünk le a sarokba, és hallgassunk Korai Örömöt, lehetőleg úgy, hogy ne foglalkozzunk közben semmivel.

Volt idő, amikor nagyon tudtam volna lelkesedni ezért a lemezért. De ahogy ezerrel megöregedtem, egyre kevésbé izgat a rock ´n´ roll, és hál´ isten távolabb tartja magát tőlem a depresszió. Aminek persze ugyancsak megvan a maga veszélye, de erről majd máskor: ez a pár sor most nem rólam szól.

Hogy az idő kezelése milyen szakmai problémákat bír okozni, arról írók, rendezők és komponisták konferenciákat tudnának telesírni, de van vele baja e sorok szerzőjének is. Amikor ezt gépbe pötyögi, még 2000-et mutat a naptár, a kiállítás csak lesz, ő maga is félkész állapotban látta, leginkább egy elképzelés formájában. Jövő időt azonban mégse használhat, hiszen amikor önök ezt olvassák, a dátum 2001, a kiállítás már van, létezik a jelenben, megvolt a megnyitója, a múlt részévé vált, merthogy az új évezred beköszöntére lett időzítve.

Négy oktáv az négy oktáv, ott nem lehet mellébeszélni. Zámbó Jimmy megkerülhetetlen egyénisége volt a magyar könnyűzenének, sajátos imázsú, öntörvényű sztár. Karrierje a vendéglátóiparból vitte a showbizniszbe, de nem ott indult. Miután a családi Bösendorfer zongorán magától kezdett pötyögni, édesanyja kívánságára jelentkezett a rádió gyermekkórusába. Fel is vették. Később Ákos Stefitől tanult énekelni, 1985-ben tette le az ORI-vizsgát. Idén októberben a Jászkun Krónikának elmondta: tulajdonképpen Fischer Annie-nak köszönheti, hogy bárzongoristából énekes lett. "A Fórum Szállóban hallott énekelni. Odajött hozzám, gratulált. Csodálatos hangja van - kaptam tőle az elismerést, s ez nagyon feldobott."

Egy kút mélyén ülünk. Jobb esetben egy pincebörtönben. Középen némi víz,

ABlur a kilencvenes évek közepén robbantott a britpopnak nevezett irányzat (?) divattá válásakor, sőt ha nagyon sarkítani akarjuk a dolgot, mondhatjuk, a zenekar 1994-es Parklife című lemeze volt "maga a britpop". Az egész persze cirkusz volt, a kilencvenes évek egyik legnagyobb műbalhéja, ami abban teljesedett ki, amikor az angol újságírók a korabeli Beatles vs. Rolling Stones csatározásokra emlékezve a zenekart összeugrasztották a másik brit popikonnal, az Oasisszel. A Blurből persze nem lett új Stones, mint ahogy az Oasisből sem lett a "kilencvenes évek Beatlese", annyit azonban sikerült elérni, hogy amíg Jaggerék és Lennonék jót röhögtek az egész cirkuszon, a Blur énekese, Damon Albarn valóban összeverekedett az Oasis frontemberével, Liam Gallagherrel.

Don Byron: A Fine Line (Arias & Lieder)

Nyolcszáznegyvenöt nevezettből rangsorolták 2000 legjobb százötven világzenei lemezét az európai világzenei rádióműsorok szerkesztői. Egy ilyen listát - a sugárzás terjedelmi és populáris szokásai alapján - persze csak módjával érdemes komolyan venni, módjával azonban muszáj. Például feltétlenül alkalmas arra, hogy engem kiidegeljen: "miként lehet, hogy az élre került Geoffrey Oryema (Uganda) Spirit című albumát még nem hallottam?", ugyanakkor némi megerősítésre is lehet számítani: az őt követő Rimittit, Khaledet, Amadou és Mariamet, Youssou N´Dourt "nem hallgattam el". S mi fontosabb, egy ilyen összeállításból átjönnek a trendek. Kitűnik így, hogy Brazíliában mekkora a nyomulás. Onnan érkezett a százötvenből tizennégy lemez, és aki nem tudja, hogy ötszáz éve fedezték fel az országot, aligha értheti, hogy mire ez a felhajtás. Az általánosítással persze vigyázni kell: míg a felkapott Leninét, Chico Césart, Rita Ribeirót aligha lesz különösebb veszteség elfelejteni, Bebel Gilberto bossa novája (Tanto Tempo) több mint ígéretes felfedezés, Virginia Rodrigues pedig Nós címmel effektíve megmutatta, hogy a karnevál s a szamba mélyén hol lakik az isten.

Astúdió pontosan olyan, mint a filmekben, amikor tévéfelvételt ábrázolnak. Kiismerhetetlen nyüzsgés, gyereksereg, készülődő szereplők, stáb. A színpadon már karácsony van, három feldíszített fenyőfát, meleget árasztó kandallót, "polgári" hangulatot idéző ósdi bútorokat láthatunk, a háttérben szán. A reflektorok a szeretet fényeit jelenítik meg. Az egyik karácsonyfa mögül Szandi bukkan elő, dalra fakad. Eközben a művészváróban táskamagnóból szól a zene, és a tánckar próbál, míg az egyik sarokban a V. I. P. együttes, a másikban meg Bangó Margit és családja fogyaszt. Ami igazán meglepő, az a béke. Hihetetlen, nincs anyázás, ordítozás, feszültség, mindenki végtelenül kedves és türelmes, pedig ez már zsinórban a tizenharmadik Dáridó-felvétel, az előző nap például szilveszter volt, a Kongresszusi Központban forgattak.

Witold Gombrowicz: Napló (1953-1956)

Hogy mire jutott a józan emberi ész a harmadik évezredre, mit tud mondani a világegyetemről, leginkább Stephen W. Hawking angol tudós tudja nekünk megmondani. A cambridge-i egyetem matematikaprofesszora, elméleti fizikusa egyike azon keveseknek, akik egész életükben az "egyesített világegyenletet", a természettudományok szent Grálját keresik. Hawking szerint közel a cél, még pár évtized, és egzakt módon le tudjuk írni az univerzumot, csak előbb egyesíteni kellene az Einstein-féle általános relativitáselméletet a kvantumfizikával, és már kész is a projekt. A tiszta ész örömmámorban fetrenghet.

Aregény az 1991 októbere és decembere közti időszakot öleli fel, amikor Horvátországban már javában zajlott a háború, a Jugoszláv Néphadsereg szétlőtte Vukovárt, és Szarajevó főpróbáját tartotta meg Dubrovniknál. Eközben a hátországban, Szerbiában egyre sötétebbé vált az ősz. A regény színhelyén, Belgrádban a fiatalok a behívók elől bujkáltak, élni próbáltak, legalábbis a drogokkal. Hernyóznak, hogy aztán hernyó módra próbáljanak elkúszni a biztos fedezékbe.