- Afrika idegen vidék - vallja a fekete párduc (Black Panther) mosolyú LeRoi Jones. - Afrika teljesen idegen vidék. Mint minden bús ember itt, te is amerikai vagy.
Aztán még megtoldja:
- Az afrikai blues nem tud rólam.
Afrikai blues?
Nyilván csak a költészetben fellelhető fogalom. Nem tud LeRoi Jonesról (vagy Baraka Imamu Amiriről a muszlim "keresztségben"). Az őserdő párducának dunsztja sincs a betondzsungel párducáról. Így élnek valahogy, sok-sok mérföldre egymástól. Ha összecseng is néha a tam-tam a gitárral.
- Afrika nem jelent számomra semmit - fogalmazza meg kerek perec Toni Morrison legutóbb lefordított regényében a négertörténelmet tanító tanárnő. - Ennyit sem.
Világos gesztus. Így a regény is másról szól. A regény, amelyben a négertörténelmet oktató pedagógusnő megjelenik. LeRoi Jones pedig így fűzi tovább a magáét a bluesról:
- A blues a néger reagálása az itt szerzett élményekre, majd ennek lecsapódása a saját angol nyelvváltozatán, egyik jele annak, hogy a fekete bőrű ember tudatosan is megjelent az amerikai társadalom színpadán.
Történt ez rég, ha Afrika nélkül a történelem rövid is. Itt azonban és nyomban átugorjuk az osztályharcos néger fogalmát, ahová ez a gondolat az öntudatos néger emberről a közelmúlt fő hite-tana szerint vezetne, s inkább sprinteljünk végig - ketyeg a stopper! - azon a sávon, amelyik az amerikai négerség kialakuló irodalmát az egyetemes újvilági irodalom fősodrába vitte, egészen Toni Morrisonig, akinek egy dolga van, leszámítva a többit, hogy ugyanezt az irodalmat benne tartsa a mainstreamben, amit sikeresen végez is. Megjegyzem, itt kiemelt fontosságúnak tűnik Morrison Nobelje! Ám erről ennyit.
Ismét a dühös-keserű LeRoi Jones (de csakis a blues népéből!):
- Tény, hogy az amerikai feketék által írt irodalom csupán a legújabb időkben kezdi megközelíteni modelljének, a fehér burzsoázia irodalmának értékeit. Eddig mindössze Jean Toomernek, Richard Wrightnak, Ralph Ellisonnak és James Baldwinnek sikerült olyan műveket írniuk, amelyeket komolynak tekintenek olyan értelemben, ahogyan például Sommerset Maugham komoly író, vagyis komoly azoknak, akik sohasem olvasták Melville-t vagy Joyce-ot.
Nos, itt vidám könnyedséggel állapítható meg, hogy mégiscsak ez az a sor, amelyik legtöbbet tett a feketék különpályás kikosarazása ellen az amerikai literatúrában, s amelyiknek élén jelenleg Toni Morrison található, kimagasló női centerként, a maga huncutkás, blekblúz tekintetével (gyönyörű nő). Ez a csapat iktatta ki - a második világháborútól errefelé, veteránjaival és újoncaival - a kettős kritikai-esztétikai megítélésen kívül a célzatos elhallgatás mechanizmusát is. Törte szét azt az elképesztő makacssággal sokáig létező ósdi képet, mely szerint a fekete bőrű ember boldogságához csak a rabszolgatartó mosolya hiányzik. Illetve, hogy a fekete bőrű író üdvözüléséhez egyedül a fehér tollú kritikus leereszkedően kegyes dalikózása kell.
A paradicsom
a szerző Dzsessz című regénye után olvasható magyarul. Azt mondják, ez a Morrison a legjobb (ötcsillagos). És tényleg nagyon jó, ha szabad így egyszerűen. Az "alulról jött" Toni Morrison "székfoglalója" a legfelső régiókban. Amelyben a szerzőnő, úgy veszem, csupán a lehetetlent valósítja meg: úgy ír feketékről feketéknek, hogy közben mindenkinek. Színes bőrűnek, fehérnek, férfinak, nőnek, mindenféle "átmenetnek", mi van még? Szóval: totál. Persze könnyen marad kérdéses az itteni siker. Itt, ahol annyian megbuktak már. Miért lenne épp ez a vén feka csaj kivétel, akinek ebben az amcsi firkálásában csupán holmi sziklák basznak rendesen. Nos, Morrisonnak nincs sok sansza pl. Dél-Szerbiában se, de ennél érdekesebb - Akachi Adimora-Ezeigbo írónő barátomtól tudtam meg, igaz, régebben -, hogy Morrison Nigériában pl. majdnem nulla. Ott sokkal ismertebb a Tamás bátyja kunyhója. Nahát. Ez lehet a fentebb említett reláció veleje.
Na és... talán jobb is ez így, mintha itt "klózrídingezném" A paradicsomot. Netalán elmondanám a Faulkner vagy Virginia Woolf módjára (bevallott hatás) idő-térileg képlékenyen megjelenített, többszintű történetet, amelyben feltűnnek a vélt paradicsomba vezető fekete szabadságvágy különféle stációi az amerikai polgárháborút követő fiaskóban, a minden feketének öszvért meg tenyérnyi földet elképzelés befuccsolásában. Az utat: a mítosztól a morrisoni próza jelenéig, ahol némi misztikába hajló krimibe illően... Ezt inkább, kérem, olvassuk el. Hatalmasan jobb, mint az öreg Sommerset, de tényleg! Valamitől, biz´ isten, olyan blues-érzésünk lesz. Mégis, miért ugrik be időnként Afrika? Talán csak azért, mert Toni Morrison feketéi 8 sziklásak (a tárna mélyéről). Azaz annyira feketék, hogy még az amerikai négertársaknak sem kellenek. Döbbenetes a maga módján. Ugyanakkor elszomorító, mint bármely rasszbuli, beleértve a 8 sziklásokét is.
Balázs Attila
Toni Morrison: A paradicsom; fordította: E. Gábor Éva; Európa Könyvkiadó, 2000
