zenében is mindenevő volt
A Szajbély Mihály bámulatos filológiai munkáját dicsérő kötetből meggyőző képet kapunk többek közt erről is.
Csáth mindenféle zenéről írt, és ez csak részben volt a különféle újságoknál (a legfontosabbak: Budapesti Napló, A Polgár, Világ) 1904 és 1912 között végzett zenereferensi munka szükségszerű velejárója. Szerzőnk nem volt sem sznob, sem ellensznob, hanem mindenekelőtt roppant kíváncsi és elfogulatlan férfi, aki Budapestre érkezésekor szinte mámoros hévvel vetette bele magát a modernné ekkor alakuló Város művészeti életébe. Az ifjú Csáth kissé küldetéses embernek tudhatta magát, úgy érezte, valamilyen módon ott kell lennie az új művészet megszületésének legfontosabb színhelyein, nemcsak megteremtenie, regisztrálnia is kell e roppant horderejű folyamatot. Volt hozzá szorgalma és munkabírása. A mai olvasó elképedve látja, hogy mit teljesített ez a kétségkívül zseniális ifjú, a zenei írások gyűjteménye a legterjedelmesebb kötet az életműsorozatban. Ámulatunk csak nő, ha meggondoljuk, hogy mindez csupán nyolc év termése! És persze elbambulunk azon is, micsoda korszaka volt ez a magyar kulturális újságírásnak.
Modernség - ez volt a kor legfőbb csatakiáltása, és e modernség kedvéért sok mindent tolerált
a modernségre fölesküdött ember
Pontosabban: úgy vélte, sok minden tartozik e modernséghez, olyasmi is, amit mi, utódok mára netán erősen avíttnak vélhetünk. Modern volt Molnár Ferenc vígjátékművészete, modern volt természetesen Ady, de egy darabig Pósa Lajos is (ne feledjük: egy rossz pillanatában maga Bartók zenésítette meg zöngeményeit), modern volt persze Bartók, Kodály és Weiner Leó, de modern volt a mára tökéletesen elfeledett Lányi Ernő és Beretvás Hugó ugyancsak. És modernnek számítottak az akkoriban megszülető pesti dalok, a kabarék, zenés bejzlik elbűvölően frivol magyar sanzonjai; új idők új dalai voltak ezek is, nemcsak Góg és Magóg győzelemre felhívó hangorkánja. Csáth kora hű gyermekének bizonyult, mikor számba vette mindezt. A pesti dalról írt 1909-es cikke remek összefoglalása annak, mit is jelentett ez a műfaj a századelő Budapestjén. És miután máig érvényesen leszögezi, hogy legelőbb Bródy, Molnár Ferenc, Heltai Jenő érezték meg e nyelv lehetőségeit, megteremti a zene és az új irodalom közti összefüggést: "A pesti dal, ami a muzsikát illeti, pont megfelelője a speciális pesti irodalomnak, amely a fővárost felfedezte. Valami kasírozott, stilizált cigányosság van benne, a városligeti hinták sípládáinak jellegével. Valami franciás sikk, valami fővárosi szegényes fényűzés; ugyanaz, amit szegény és csinos masamódok jó cipőin, ízléses kalapjain és öntudatos, affektált járásán csodálhatunk. Valami nekikeseredett züllöttség és fölényes fásultság, ami az élet lélekvesztettjeit, a művészeket jellemzi. Valami léha lenézése a nemes férfias nagy akarásnak és kimosolygása mindennek, amit a közönséges ember komolyan vesz." Ez az idézet mellesleg talán érzékelteti, milyen friss és hajlékony nyelven születtek ezek a tárcarovatba szánt apróságok.
És a legkevésbé sem véletlen, hogy e cikket két olyan tárgyú veszi körül, amelyek a kor leglényegesebb zenei tendeciáit szemlézik. A címek fölöttébb árulkodók: Az új magyar zene; Bartók Béla és Kodály Zoltán. Csáth nem hagyta magát félrevezetni új benyomásaitól, pontosan tudta, hogy a valódi újság a magyar zenei kultúrában Bartókék fellépése. Kodály és Bartók közös koncertjét abban a biztos tudatban regisztrálja, hogy zenetörténeti eseménynek volt tanúja.
A képzett zenetudós bízvást rámutathat Csáth tévedéseire, nézeteinek részbeni elavultságára (evolucionista fejlődéselmélet), sőt azt is elmondhatja, hogy szerzőnk bizonyos fokig süketen ment el éppen a modernség szempontjából alapvető jelentőségű zenei tények mellett (például Beethoven kései kvartettjei). Ám ez most kevéssé fontos. A lényeg: Csáth Géza zenei írásainak gyűjteménye jelentős dokumentuma
a születő magyar modernség
korszakának, nélkülözhetetlen adalék az író művészetének és személyének mélyebb megértéséhez. Csak jelzésszerűen: A Wagner lírája ravaszul leplezett beszámoló Csáth szexuális életéről és arról a makacs illúziójáról, hogy a házasság majd mindent megold. És az is tagadhatatlan, hogy A varázsló kertje szerzője lopta be egyik hangverseny-beszámolójába a következő sorokat: "a világ hangokból áll; sok-sok érdekes hangból, melyek kiáradnak a házakból, az erdőkből, végigrohannak a mezőkön, folynak a patakok medrében, s gomolyognak a felhőkben; temérdek hangból, melyek a föld rögeiből szólnak halkan, s a mennykőben dörögnek félelmetesen, piros lányajkakról szállnak szerte, és a tenger dühös árjában tajtékzanak."
Csont András
Csáth Géza: A muzsika mesekertje. Összegyűjtött írások a zenéről; szerkesztette és sajtó alá rendezte: Szajbély Mihály; Magvető, 2000, 661 oldal, 2790 Ft
