´sz New Yorkban
Közelítsünk először a kalendárium felől. ´sz, az ám az évszak, meg a másik három. Pláne ha szerelemről van szó, márpedig arról, hm, kétféléről is. Tartsunk tehát egy rövid szemlét az évszakok és a szerelem közvetlen összefüggéseit feltárandó. "Vasárnap délután várost hódítani gyere el, mert újra itt a hóesés." Ráadásul ebben ott a város is, ami ugyan nem New York, hanem Budapest, mégis milyen szép. Legyünk hát radikálisabbak! "Itt a tavasz, dagad a..." Mi dagad? Hát az emberi szív, persze a zsendülő szerelemtől. Vagy: "Kamaszkorom legszebb nyara." Minek is ragozni, a naptár és a jelölt nemes érzemény úgyszólván jegyben járnak. Ilyetén módon már az elején leszögezhetjük: ezúttal merőben eredeti műalkotással állunk szemben.
És akkor még itt van a cím megközelítésének másik lehetséges csapása. Hogy hova szökött már megint be az ősz, e lombkoronáját vesztő Hudini. A nagy almába, mint agorafób kukac, ha tél közelít.
Ne szépítsük, jobban már úgy sem lehet, ez opus heves szerelmi vallomás egy városhoz, amelyben ugyan bazi nagy házak vannak, de a közepin ott a Central Park, ahol úgy hullanak ősszel a levelek, mint a citrom a fájáról. Ennyi szín, ennyi kecs, ennyi gravitációs bravúr nincs is az egész világon, csak ott, persze gyaníthatóan csak akkor, amikor New York éppen Hollywoodba esik. A Munkácsy Mihály életéről szóló lektűrben lehet olvasni, hogy a jelentős művész egyszer az ég kékjének mintegy hetvenvalahány árnyalatát számolta meg. Ez alighanem egy színigaz történet, mint ahogy azt is majdnem biztosra vehetjük, hogy a jószemű képzőművész már az első svenk után föladta volna a Centrál Park sárgáinak lajstromba vételét.
Persze könnyű New Yorkba szerelmesnek lenni. Próbálna valaki az Illatos útba, bár az sem lehetetlen, maximum Hollywoodból. Láttunk már szerelmes filmet Berlin, Párizs, Prága, de még New York viszonylatában is. Ennyit a mű további originalitásáról.
Már csak a sztori és a szereplők vannak hátra.
Hogy Richard Gere mennyire újszerű választás, azt a Pretty Woman óta vagy féltucatnyi műremek bizonyítja. Az viszont kétségtelen, hogy R. Gere halad a korral. Winona Ryderrel párosítva, aki kis híján hitelt érdemlően van 21 esztendős kalaposlánynak (vö.: masamód) eladva, ez a korosodás kétségtelenül kölcsönöz a dolgozatnak némi decens gerontofil bájt, ám ez, bár látható alkotói szándék, finoman szólva is elvarratlan marad. Leginkább azért, mert a helyére tolakszik egy, a műtörténetből ugyancsak jócskán ismerős, ám végzetesnek mondható csavar: szegény Winona beteg, halálosan. Magyarul, ha hátulról nézzük, mármint úgy, hogy kinek mennyi van hátra, nem is biztos, hogy Gere az öregebb. S e tényállás merőben feleslegessé teszi valóban a korkülönbség körüli szöszmötölést, pedig abból még kisülhetett volna valami.
Apropó, kisülés, maradjunk Gere-nél. Mit gondolnak, ki korunk hőse? A főszakács vagy valami étterem-tulajdonosnak látszó alak, az izék virtuóza. Még szép, aki tudja, hogy kerül a homárhoz szemelt rizling (Chaplinnél bakancs az asztalra), az a női lélek rejtelmeiben is könnyen eligazodik. Különben is egy vezető állás a mai New York-i vendéglátóiparban, az valami olyasmi lehet, mint Tulipános Fanfannak lenni a debreceni virágkarneválon, filmszemle után: tuti nyerő beosztás.
A pillangókisasszonyok ősszel elhullanak, és a Love Storykat sem nagyon szokták túlélni, de ez a szál is tartogat meglepetéseket. Ezeket persze el is árulhatnám, nem lenne túl hosszú a felsorolásuk, ám gondolnom kell azokra is, akik megnézik a filmet. S hogy ezen állítás mennyire nem öncélú, azt az igazolja, hogy bennem is erős az igény a szerelmes filmek látására.
Tételezzük föl, bár ez jócskán utópisztikusnak tűnik, hogy a kritikusnak is vannak érzései, hovatovább szeret nem egyedül moziba menni. Még a néző lehet ezzel így. Ezért szükséges pár szolgáltató jellegű, felhasználóbarát gyakorlati tudnivaló. Elsősorban abban az irányban haladva, hogy vajon csajozós (pasizós) film-e az ´sz New Yorkban. Kell-e mondani, hogy nem minden szerelmes film tartozik ebbe az egyébként felette hasznosnak minősíthető kategóriába. Hogy ezt belássuk, megint a műtörténeti előzmények között kell kutakodnunk. Magyari példát ragadva először, mondjuk a Szerelem vagy a Szelemesfilm című dolgozatokra, legyen bármilyen megtévesztő is a címük, csak az vigye a reménybelijét, aki szakirányú (filmes) műveltségével óhajt sikerre vergődni, de az ilyesmi viszonylag ritkán szokott beválni, inkább hátsó szándékokat sugall az elkövetőre nézvést, ám erre a fogadókészség bízvást minősíthető rétegműfajnak.
A partnerkeresés céljából elkövetett társas mozizás úgy igényli a happy endet, mint a Fidesz. Ezért aztán hasznos útmutatónak bizonyulhat a műfaji megjelölés. Akkor jó a pálya, ha szerepel valahol a vígjáték megjelölés. Egy vérbő szerelmes komédia végén már egy ideje nem hal meg senki. Közben igen, egy szimpatikus mellékalak, hogy aztán a végén még nagyobb legyen az öröm, mint a Négy esküvő, egy temetésben.
Szögezzük le, az ´sz New Yorkban egy nettó ragacsos melodráma, de olyannyira, hogy az évszakokra vonatkozó korai alapvetésünktől egy centinyit sem távolodva állíthatjuk, a Halálos tavasz kutyafüle őhozzá képest. Persze mint ilyen, valóságos igényeket is kielégíthet egy bizonyos szűk határon belül.
Ám ha rám hallgatnak, eztán is inkább a Szeszélyes nyárt választják.
- ts -
Autumn in New York; színes, fel- iratos, amerikai, 2000; forgatókönyv: Allison Burnett; rendezte: Joan Chen; fényképezte: Changwei Gu; szereplők: Richard Gere, Winona Ryder, Anthony Lapaglia, Jill Hennessy; az InterCom mozija
