Ha a kultikus Hair című filmet, melyet majd tíz évvel később mutattak be, az sem lesz. Az jár a legjobban, aki még semmit nem látott Hair címen. Ez az előadás amolyan emberi történet sok zenével; a forradalmi „vetület”, a darab eredeti társadalomkritikai tartalma – faji kérdések, szexuális és drogszabadság, pacifizmus, és mindez a vietnami háború korában, egy valóban forradalmi korban – halvány és távoli. Ahhoz radikálisabban kellett volna a darab szelleméhez nyúlni, hogy feltehetők legyenek a kérdések: merre fordult a világ az elmúlt ötven évben az amerikai „törzsi szerelmi rockmusical” óta, mi csinálna ma forradalmat, mi lett azzal a fene nagy szexuális szabadsággal, hol tart a drogforradalom, és mi van a darab vallási dimenziójával. Nem azt kérjük számon, ami nincs és szándék sem volt rá, egyszerűen csak más, a műben nyugvó és most fel nem ébresztett lehetőségeket is szóba hozunk.
A Vízöntő koráról szóló nyitódal eléneklése után finom útjelző táblákat kapunk, hogy tudjuk, mihez tartsuk magunkat: ez itt színház, a színpadon lévők közt vannak feketéket játszó színészek, bár nem mindenki kíván feketét játszani, el is indul egy vita erről. A néger-cigány párhuzamot rögtön fel is kínálják (a „néger” szó tudatosan használt). Aztán a színész azt is leszögezi: ez nem a híres Hair című film lesz. Ezek a prológhoz tartozó magyarázatok a júniusi, gyengén sikerült, félkész bemutatón még esetlennek, a nézővel való kommunikáció erőltetettnek, piros ceruzával aláhúzott aktualizálásának tűntek. A sokadik előadáson viszont pergők, jól állnak az előadásnak, tényleg létrehoznak valami közös nevezőt. Mostanra szépen beérett, energikus, kifejezetten jól szórakoztató előadást nézünk.
A darabot eleinte a nézőkkel való kommunikáció, később maga a történet viszi előre.
S mert musical, a számok közt olykor gyengék a varratok. Mivel ismert történetről van szó, a lengyel bevándorló, Claude Bukowski már a legelején közli, hogy ő lesz az, akinek, bár úgy tesz, mintha elégetné a behívóját, meg kell majd halnia; a (színházi) kérdés már csak a „hogyan”. Sok érzelemmel, ellenpontozva, eltartva, a humor és a dráma nyelvén beszél az előadás. Závada Péter újrafordított, inkább megírt, tehát eredeti dalszövegei közt van kiemelkedő is: a „Nincsen apám” kezdetű, ami egyszerre felel meg az eredetinek és ágyazódik be a magyar kultúrába. Többnek a szövegét azonban nehéz a szabadtéri hangviszonyok közt érteni. A zenei világ Kovács Márton hangszerelésében kiváló. A darabba itt-ott finoman-durvábban belenyúlnak, szép túlzásokkal, kis abszurditásokkal – például az egyetemista fiú főbűne, hogy feketéknek szánt könyvet kölcsönöz a könyvtárból; teátrálisan vicces túlzás, hogy a fiúnak megduplázott szülei vannak. Máskor kevésbé sikerült a dramaturgiai művelet, például amikor az idős, mezei nézőnek álcázott néni felmegy a színpadra (bár Pető Kata és Radnay Csilla is szépen énekel itt, ám a dal nemigen szervesül a darabba). Olykor kiszólogatnak, utalgatnak a jelenre – színházban szinte kötelező módon a „ha Magyarországra jössz, tisztelned kell” kezdetű mondattal (itt a magyarok ülőhelyét kell tisztelni); a szabadtéri közönség mintha kissé meghökkenne.
Mohácsi János rendező egyetlen homogén csapatot mozgat a színpadon, belőlük válnak ki a különböző, több szerepet játszó alakok. Gyakran kis, párhuzamos színpadokkal dolgozik, a tér különböző pontjain különböző események zajlanak, más-más érzelmi sávokban, ezek igazi színházi pillanatok. Szép, drámai mozzanatok (a nagybácsi halála, egyáltalán, minden halál, Mohácsi jól tudja ezeket kitartani) mulatságosakkal váltakoznak, egyre erőteljesebb végkifejlet felé haladva, hordókon dobolva, nagy érzelmi hatásokkal, és hideg, erőteljes véggel. Sok jó színésszel, jól szervezett, fiatal színészekből álló karral (bár kevésbé ügyes koreográfiával, és színes, ügyetlenül szabott „hippijelmezekben”).
Formán Bálint remek Bukowski (őt kétszer is láthatom), zenei szövegmondása mindig érthető, a színész jelenléte tüzes, figurája tragikus. Boros Anna (Jeannie, a „nem tudom, kitől vagyok terhes” lány) az első szereposztásban kiváló, szabálytalan, van humora és öniróniája; a másodikban Lovas Rozi játssza, profin, erős jelenléttel, keményen, és jól is énekel. Berger, a mindent megúszó fiú Lábodi Ádám alakításában fajsúlyosabb, mint Szabó Kimmel Tamásé, aki könnyen, talán túl könnyen dobja oda a figurát, különösebb belső élet nélkül, profin (bár őt hallani a legkevésbé). Radnay Csilla és Pető Kata játsszák Sheilát, a szerep sem túl megfogható, de fegyelmezettek, erőteljesek; mind a ketten magas hangon énekelnek, ami nem mindig talál bele ebbe a műfajba; Radnaynak többször jár nyílt színi taps. S a „kórusból” is mindenkinek jut egy kis szóló, egy kis saját fény.
Orlai Produkció, Belvárosi Színház, június 25.; Városmajori Szabadtéri Színpad, augusztus 7.
