Lehettek bár korábban (alaptalan) előítéleteink a majd harminc év múltán, három évvel ezelőtt újra összeállt Stooges felől, a színpadi produkció mindent cáfolt. Már a kezdés is tökéletes: indításként a Loose eksztatikus zúzása, majd rá a Down On the Street - s közben nem hiszünk a szemünknek-fülünknek: olyan számokat hallunk élőben, az eredeti zenészek előadásában, amelyekről azt hihettük, sorsuk az, hogy örökre a régi, szarrá játszott kazettába (!) zárva sínylődjenek. Pontosítva előbbi szavainkat, az 1969-es első lemezt elkészítő kvartettből hárman (Iggy és az Asheton fivérek) valóban fenn pusztítanak a színpadon, ám az időközben elhalálozott Dave Alexander helyén egy igazi punklegenda (ex-Minutemen és fIREHOSE), Mike Watt tépi a basszust. Ráadásként váratlanul a színpadon terem az eredeti szaxis, Steve MacKay, s már vele nyomják le a Dirt hipnotikus, pszichedélikus bluesát. Ami feltűnő: kizárólag az első két lemezből válogatják a repertoárt (magyarul a '73-as, már James Williamsonnal feljátszott Raw Powerről semmit, még a Search & Destroyt se!), s az első tíz szám alatt letudják a tán legzseniálisabb Stooges-album, az 1970-es Fun House valamennyi klasszikusát. Egyet-egyet közülük el is csíphetett az Iggy-szólókoncertek szorgalmas látogatója, de hogy egymás után szólaljon meg a TV Eye, a Fun House, az 1970, az L. A. Blues vagy a fent említett három 1970-klasszikus, s hozzájuk még az első lemez alapdarabjai - már magában is páratlan. Élőben hallgatva még világosabbá válik, hogy mennyire nemesen egyszerű, mégis korszakalkotó darabok ezek - szerkezetük alapja az örvénylő ritmus, s ehhez adalék gyanánt "csupán" néhány - jól kitalált - akkord. Ez az egyszerűség a maga idejében tökéletes revelációnak hatott - alkalmasint többeket taszítva, mint magával ragadva. Most viszont pontosan kihallatszik e számokból minden, amit utódaik az ő nyomdokaikban haladva megcsináltak - anélkül, hogy az eredeti zseniális nyersanyagot érvénytelenítették volna.
Külön, ám sokat elemzett fejezet Iggy színpadi viselkedése: most is ugrál, őrjöng, táncol, a közönség közé veti magát, fraternizál, azaz magában is elvinné a show-t - csakhogy most nincs mit megmenteni, a produkció magában is tökéletes, az "öregek" elkapják a ritmust, igaz, egy kis cirkusz soha nem árt. A kidobók mellé szokás szerint tolmács kell: Iggy még a Real Cool Time alatt kezdi felhívni a népeket a színpadra, akik néhány nehézlovassági pofon után a No Funra már fel is jutnak, s többeknek, köztük neves kollégának is módjában áll a Stooges és Iggy kíséretében elénekelni a legendás szerzeményt.
A teljes koncert persze alig több mint egy óra - a végén másodszor is eljátsszák a tán leginkább ismert "slágerdarabot", az I Wanna Be Your Dogot, azután vége, mehetünk haza - tessék beosztani az élményt, mert egyhamar nem lesz repeta.
