Tiszta kosz - Iggy and The Stooges (koncert)

  • - minek -
  • 2006. augusztus 31.

Zene

Az ember türelmes, van, hogy évekig, tán egy évtizedig is várakozik példának okáért arra, hogy végre valami értelmes és jól megszólaló produkciót lásson a Sziget ún. Nagyszínpadán.
Lehetne beszélni a legalább félig sikerült vagy a már csaknem tökéletes kísérletekről (ez utóbbiak között feltétlenül meg kell említeni a jó néhány évvel ezelőtti Motörhead-koncertet), de az igazival csak most (a Sziget utolsó napján, délután hattól hétig) találkozott a cikkíró.

Lehettek bár korábban (alaptalan) előítéleteink a majd harminc év múltán, három évvel ezelőtt újra összeállt Stooges felől, a színpadi produkció mindent cáfolt. Már a kezdés is tökéletes: indításként a Loose eksztatikus zúzása, majd rá a Down On the Street - s közben nem hiszünk a szemünknek-fülünknek: olyan számokat hallunk élőben, az eredeti zenészek előadásában, amelyekről azt hihettük, sorsuk az, hogy örökre a régi, szarrá játszott kazettába (!) zárva sínylődjenek. Pontosítva előbbi szavainkat, az 1969-es első lemezt elkészítő kvartettből hárman (Iggy és az Asheton fivérek) valóban fenn pusztítanak a színpadon, ám az időközben elhalálozott Dave Alexander helyén egy igazi punklegenda (ex-Minutemen és fIREHOSE), Mike Watt tépi a basszust. Ráadásként váratlanul a színpadon terem az eredeti szaxis, Steve MacKay, s már vele nyomják le a Dirt hipnotikus, pszichedélikus bluesát. Ami feltűnő: kizárólag az első két lemezből válogatják a repertoárt (magyarul a '73-as, már James Williamsonnal feljátszott Raw Powerről semmit, még a Search & Destroyt se!), s az első tíz szám alatt letudják a tán legzseniálisabb Stooges-album, az 1970-es Fun House valamennyi klasszikusát. Egyet-egyet közülük el is csíphetett az Iggy-szólókoncertek szorgalmas látogatója, de hogy egymás után szólaljon meg a TV Eye, a Fun House, az 1970, az L. A. Blues vagy a fent említett három 1970-klasszikus, s hozzájuk még az első lemez alapdarabjai - már magában is páratlan. Élőben hallgatva még világosabbá válik, hogy mennyire nemesen egyszerű, mégis korszakalkotó darabok ezek - szerkezetük alapja az örvénylő ritmus, s ehhez adalék gyanánt "csupán" néhány - jól kitalált - akkord. Ez az egyszerűség a maga idejében tökéletes revelációnak hatott - alkalmasint többeket taszítva, mint magával ragadva. Most viszont pontosan kihallatszik e számokból minden, amit utódaik az ő nyomdokaikban haladva megcsináltak - anélkül, hogy az eredeti zseniális nyersanyagot érvénytelenítették volna.

Külön, ám sokat elemzett fejezet Iggy színpadi viselkedése: most is ugrál, őrjöng, táncol, a közönség közé veti magát, fraternizál, azaz magában is elvinné a show-t - csakhogy most nincs mit megmenteni, a produkció magában is tökéletes, az "öregek" elkapják a ritmust, igaz, egy kis cirkusz soha nem árt. A kidobók mellé szokás szerint tolmács kell: Iggy még a Real Cool Time alatt kezdi felhívni a népeket a színpadra, akik néhány nehézlovassági pofon után a No Funra már fel is jutnak, s többeknek, köztük neves kollégának is módjában áll a Stooges és Iggy kíséretében elénekelni a legendás szerzeményt.

A teljes koncert persze alig több mint egy óra - a végén másodszor is eljátsszák a tán leginkább ismert "slágerdarabot", az I Wanna Be Your Dogot, azután vége, mehetünk haza - tessék beosztani az élményt, mert egyhamar nem lesz repeta.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.