Tiszta kosz - Iggy and The Stooges (koncert)

  • - minek -
  • 2006. augusztus 31.

Zene

Az ember türelmes, van, hogy évekig, tán egy évtizedig is várakozik példának okáért arra, hogy végre valami értelmes és jól megszólaló produkciót lásson a Sziget ún. Nagyszínpadán.
Lehetne beszélni a legalább félig sikerült vagy a már csaknem tökéletes kísérletekről (ez utóbbiak között feltétlenül meg kell említeni a jó néhány évvel ezelőtti Motörhead-koncertet), de az igazival csak most (a Sziget utolsó napján, délután hattól hétig) találkozott a cikkíró.

Lehettek bár korábban (alaptalan) előítéleteink a majd harminc év múltán, három évvel ezelőtt újra összeállt Stooges felől, a színpadi produkció mindent cáfolt. Már a kezdés is tökéletes: indításként a Loose eksztatikus zúzása, majd rá a Down On the Street - s közben nem hiszünk a szemünknek-fülünknek: olyan számokat hallunk élőben, az eredeti zenészek előadásában, amelyekről azt hihettük, sorsuk az, hogy örökre a régi, szarrá játszott kazettába (!) zárva sínylődjenek. Pontosítva előbbi szavainkat, az 1969-es első lemezt elkészítő kvartettből hárman (Iggy és az Asheton fivérek) valóban fenn pusztítanak a színpadon, ám az időközben elhalálozott Dave Alexander helyén egy igazi punklegenda (ex-Minutemen és fIREHOSE), Mike Watt tépi a basszust. Ráadásként váratlanul a színpadon terem az eredeti szaxis, Steve MacKay, s már vele nyomják le a Dirt hipnotikus, pszichedélikus bluesát. Ami feltűnő: kizárólag az első két lemezből válogatják a repertoárt (magyarul a '73-as, már James Williamsonnal feljátszott Raw Powerről semmit, még a Search & Destroyt se!), s az első tíz szám alatt letudják a tán legzseniálisabb Stooges-album, az 1970-es Fun House valamennyi klasszikusát. Egyet-egyet közülük el is csíphetett az Iggy-szólókoncertek szorgalmas látogatója, de hogy egymás után szólaljon meg a TV Eye, a Fun House, az 1970, az L. A. Blues vagy a fent említett három 1970-klasszikus, s hozzájuk még az első lemez alapdarabjai - már magában is páratlan. Élőben hallgatva még világosabbá válik, hogy mennyire nemesen egyszerű, mégis korszakalkotó darabok ezek - szerkezetük alapja az örvénylő ritmus, s ehhez adalék gyanánt "csupán" néhány - jól kitalált - akkord. Ez az egyszerűség a maga idejében tökéletes revelációnak hatott - alkalmasint többeket taszítva, mint magával ragadva. Most viszont pontosan kihallatszik e számokból minden, amit utódaik az ő nyomdokaikban haladva megcsináltak - anélkül, hogy az eredeti zseniális nyersanyagot érvénytelenítették volna.

Külön, ám sokat elemzett fejezet Iggy színpadi viselkedése: most is ugrál, őrjöng, táncol, a közönség közé veti magát, fraternizál, azaz magában is elvinné a show-t - csakhogy most nincs mit megmenteni, a produkció magában is tökéletes, az "öregek" elkapják a ritmust, igaz, egy kis cirkusz soha nem árt. A kidobók mellé szokás szerint tolmács kell: Iggy még a Real Cool Time alatt kezdi felhívni a népeket a színpadra, akik néhány nehézlovassági pofon után a No Funra már fel is jutnak, s többeknek, köztük neves kollégának is módjában áll a Stooges és Iggy kíséretében elénekelni a legendás szerzeményt.

A teljes koncert persze alig több mint egy óra - a végén másodszor is eljátsszák a tán leginkább ismert "slágerdarabot", az I Wanna Be Your Dogot, azután vége, mehetünk haza - tessék beosztani az élményt, mert egyhamar nem lesz repeta.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.