Tiszta kosz - Iggy and The Stooges (koncert)

  • - minek -
  • 2006. augusztus 31.

Zene

Az ember türelmes, van, hogy évekig, tán egy évtizedig is várakozik példának okáért arra, hogy végre valami értelmes és jól megszólaló produkciót lásson a Sziget ún. Nagyszínpadán.
Lehetne beszélni a legalább félig sikerült vagy a már csaknem tökéletes kísérletekről (ez utóbbiak között feltétlenül meg kell említeni a jó néhány évvel ezelőtti Motörhead-koncertet), de az igazival csak most (a Sziget utolsó napján, délután hattól hétig) találkozott a cikkíró.

Lehettek bár korábban (alaptalan) előítéleteink a majd harminc év múltán, három évvel ezelőtt újra összeállt Stooges felől, a színpadi produkció mindent cáfolt. Már a kezdés is tökéletes: indításként a Loose eksztatikus zúzása, majd rá a Down On the Street - s közben nem hiszünk a szemünknek-fülünknek: olyan számokat hallunk élőben, az eredeti zenészek előadásában, amelyekről azt hihettük, sorsuk az, hogy örökre a régi, szarrá játszott kazettába (!) zárva sínylődjenek. Pontosítva előbbi szavainkat, az 1969-es első lemezt elkészítő kvartettből hárman (Iggy és az Asheton fivérek) valóban fenn pusztítanak a színpadon, ám az időközben elhalálozott Dave Alexander helyén egy igazi punklegenda (ex-Minutemen és fIREHOSE), Mike Watt tépi a basszust. Ráadásként váratlanul a színpadon terem az eredeti szaxis, Steve MacKay, s már vele nyomják le a Dirt hipnotikus, pszichedélikus bluesát. Ami feltűnő: kizárólag az első két lemezből válogatják a repertoárt (magyarul a '73-as, már James Williamsonnal feljátszott Raw Powerről semmit, még a Search & Destroyt se!), s az első tíz szám alatt letudják a tán legzseniálisabb Stooges-album, az 1970-es Fun House valamennyi klasszikusát. Egyet-egyet közülük el is csíphetett az Iggy-szólókoncertek szorgalmas látogatója, de hogy egymás után szólaljon meg a TV Eye, a Fun House, az 1970, az L. A. Blues vagy a fent említett három 1970-klasszikus, s hozzájuk még az első lemez alapdarabjai - már magában is páratlan. Élőben hallgatva még világosabbá válik, hogy mennyire nemesen egyszerű, mégis korszakalkotó darabok ezek - szerkezetük alapja az örvénylő ritmus, s ehhez adalék gyanánt "csupán" néhány - jól kitalált - akkord. Ez az egyszerűség a maga idejében tökéletes revelációnak hatott - alkalmasint többeket taszítva, mint magával ragadva. Most viszont pontosan kihallatszik e számokból minden, amit utódaik az ő nyomdokaikban haladva megcsináltak - anélkül, hogy az eredeti zseniális nyersanyagot érvénytelenítették volna.

Külön, ám sokat elemzett fejezet Iggy színpadi viselkedése: most is ugrál, őrjöng, táncol, a közönség közé veti magát, fraternizál, azaz magában is elvinné a show-t - csakhogy most nincs mit megmenteni, a produkció magában is tökéletes, az "öregek" elkapják a ritmust, igaz, egy kis cirkusz soha nem árt. A kidobók mellé szokás szerint tolmács kell: Iggy még a Real Cool Time alatt kezdi felhívni a népeket a színpadra, akik néhány nehézlovassági pofon után a No Funra már fel is jutnak, s többeknek, köztük neves kollégának is módjában áll a Stooges és Iggy kíséretében elénekelni a legendás szerzeményt.

A teljes koncert persze alig több mint egy óra - a végén másodszor is eljátsszák a tán leginkább ismert "slágerdarabot", az I Wanna Be Your Dogot, azután vége, mehetünk haza - tessék beosztani az élményt, mert egyhamar nem lesz repeta.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.