A dupla CD első számai a folk-rai, a gyökerek recsegős feltérképezésével telnek el. Történetesen Orán piacterein járhatunk a század első éveiben, ahol az énekesek pásztorfurulya (gasba) és kis, fémtestű dob (guellal) kíséretében nyomatták a hősök-szentek történeteit, mintegy állásfoglalásra kényszerítve a köréjük sereglő mezőgazdászokat. Ya rai - kiabálták azok, amikor nem bírtak már az eksztázissal, és ennek a fele sem tréfa: kábé annyit tesz magyarul, mint az Oh, yeah. Innen ered, hogy ha a rai szó jelentését kutatjuk, oda lyukadunk ki, hogy állásfoglalás, vélemény.
Ezeket az énekeseket az erkölcs bajnokaiként tisztelték a népek, és tanulmányaik végeztével a cheikh cím illette meg őket, ami nagyjából méltóságos uramként fest. S ezen az sem változtat, hogy készek voltak együttműködni a helyi művészetért amúgy kevésbé rajongó francia gyarmatosítókkal, már legalábbis a nagyszerű Cheikh Hamada kivételével, akinek viszont kivégezték az egyik fiát.
A folk-rai másik kimagasló képviselője a mai napig aktív, úgy hívják, hogy Cheikha Rimitti. ´ a harmincas években tűnt fel az oráni kávézók és bordélyok környékén, a nagyváros kisemmizett munkásait - a nyomort és a gyökértelenséget, a bűnt és az élvezeteket - örökítve meg. Rimitti ily módon új fejezetet nyitott a raiban; a hozzá hasonlatos plebejus hölgyek - mint például Cheikha Djenia, akik csak a láncaikat veszíthették - alapozták meg a rai rebellis jellegét. Mindeközben Ahmed Wahbi és Houari Blaoui, majd Dahmane El Harrachi színre lépésével egy új stílus, a wahrani is kibontakozni látszott, melyre az egyiptomi és andalúziai dalokon túl a francia sanzon volt hatással. Az ötvenes években a cheikhák mellett a wahrani sztárjai alkották a függetlenségi harc indulóinak kórusát.
A robbanás mégis a függetlenség kivívása után következett be, amikor a rai a marxista kormányban csalódott, elszegényedett és munka nélküli fiatalok földalatti és ifjúsági kultúrájává vált. Ennek az új hangnak átütőbb, dinamikusabb megszólalásra volt szüksége - dacára annak, hogy száműzték a nyilvános helyekről, a rádióból, tévéből -, affélére, amely a hatvanas évek nyugat-európai beatzenéjére rímelhetett. A pop-rai úttörőjeként (a wahrani nyomán) Bellemou Messaoud és Belkacem Bouteldja érdemel elismerést; fúvós hangszerek, gitárok és harmonika adaptálásával ők teremtettek a raiból populáris tánczenét.
A hetvenes évek sztárjait már nem cheikhnek és cheikhának, hanem chebnek és chabának nevezték, megelégedve ifjú koruk és megnyerő küllemük kihangsúlyozásával. Előbb a Chaba Fadela-Cheb Sahraoui házaspár futott be, majd az első oráni rai-fesztiválon, 1985-ben Cheb Khaledet választották királyul. Ekkor tört ki a rai az illegalitásból, ugyan a piacot már azelőtt is ellepték lakodalmas és diszkós mutánsai. Ezeknél az olcsó szintihangoknál sajnos Zahouania-felvételünknek sem futotta többre. Egyáltalán, a két CD közül a frissebb a kevésbé izgalmas, bár Cheb Mami és Cheb Abdou cseppet sem ellenszenves, és a Kutché című Khaled kimondottan erős. Megismétlem, e válogatás színvonala éppúgy hullámzik, mint magáé a műfajé (a Rachid Tahát leszámítva teljesnek tekinthető felhozatalban).
Manapság Párizsban tanyáznak a rai prominensei, odavannak értük a franciák, s remélhetőleg az arab fundamentalisták - szegény, szirupos Cheb Hasni gyilkosai - sem veszélyeztetik. A kortárs fúziókat tekintve Cheb Aissa reggae-be megy át, Say-C és Seba rapdesik; a marokkói-algériai (gnawa-rai) Orchestre National De Barbes pedig Rimittit ír át, és ezzel több mint bezárult a kör: a XXI. századhoz értünk.
Marton László Távolodó
Wagram/HMK, 2000
