A klasszikusok általában csak keveseket érdekelnek, életművüket eleve adottnak és épp ezért némileg érdektelennek tekintjük, nem is érdemes elővenni őket, jó helyen vannak valamelyik fiók alján. A kecskeméti Fotográfiai Múzeumban most azon dolgoznak, hogy Pécsi József életművét ne így lássuk, hanem mint egy folyamatosan változó, összetett és sokszínű egészet. Amilyen maga Pécsi is volt, hiszen szinte minden műfajban sikerrel próbálta ki magát, és nem egy széplelkű amatőr volt, hanem a szakma technikai virtuóza is. Pécsi igazi fotóművész volt, azaz nem fotóriporterként, valamelyik újság embereként vált ismertté, ahogyan a legtöbben kortársai közül, hanem kitüntetéssel végzett a müncheni fényképészeti akadémián. Nehezen is vetkőzte le a századelő akadémiai stílusát, nem véletlen, hogy kezdetben az ún. piktoralizmus követője volt, és az olasz reneszánsz idealizált világát próbálta barnás, elmosódott képein újrateremteni. Ebből a korszakból származik az ismert Reneszánsz önarckép is, ahol Pécsi jelmezben, nagy kalapban ábrázolja önmagát. Leginkább a Latabár testvérekre emlékeztető arca nemcsak önmagának volt kedvelt témája, hanem a kor képzőművészeinek is, jellegzetes, játékos vonásai szinte kínálták magukat. Pécsi azonban hamar túllépett a piktoralizmus festményszerű, szépelgő világán, és elkezdte saját útját járni, ami az új tárgyiasságon át az avantgárd felé vezetett.
Pécsi nem a kor társadalmi, politikai eseményeit örökítette meg művészi módon, ahogy például Munkácsi Márton vagy Escher Károly tette, hanem megteremtette saját képi világát. Ez a világ pedig elsősorban arcokból, testekből, tárgyakból állt, amelyeket műtermében kedvére állíthatott be, világíthatott meg. A húszas, harmincas években készült művészportréi is erről tanúskodnak, hiszen modelljei nem mint hús-vér emberek, hanem mint önmaguk szobrai jelennek meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy unalmas, szürke fotókat kell itt megnéznünk. Tökéletes példa erre a festő Egry József képe, akinek alulról megvilágított, szinte ijesztő arca hipnotikus erővel bír. De Kassák, Graham Greene, a fiatal Vasarely vagy Pablo Casals portréja is ugyanilyen feszültséget sugároz, amit csak részben lehet az erős egyéniséggel magyarázni. Hasonlóan remek képeket készített Pécsi táncosokról, bár itt már nyilvánvalóan az emberi testé volt a főszerep, amit úgy tudott ábrázolni, hogy az mozdulatok nélkül is tökéletesen dinamikussá vált. Aki pedig fotósként a tánchoz vonzódik, annak nyilván magától értetődő a következő lépés, az aktfotó.
A kiállításon látható aktok egészen rendkívüliek, több szempontból is. Egyrészt mert gyönyörűen megkomponált, a női testet a lehető legszebben ábrázoló fotókról van szó, leginkább a szintén mostanában kiállított Man Rayt, egy másik klasszikust idézve. Másrészt gyakorlatilag vadonatúj képekről beszélhetünk. Ebben pedig a fotómúzeumnak különös szerencséje volt, mivel a művész nemrégiben elhunyt özvegye, Pécsi Rozika - akinek több megkapó portréja is látható a kiállításon - férje összes munkáját a múzeumra hagyta - már ami nem égett porrá a Dorottya utcai régi műteremben az ostrom alatt. Ez a hagyaték majd tízezer, soha elő nem hívott negatívot is tartalmaz. Az ezekből beválogatott képek a legizgalmasabbak az egész kiállításon, és nem csak az újdonság erejénél fogva. A ma előhívott, hatvan-hetven éves felvételeken semmilyen utómunkálatot, mestereljárást nem végeztek, így azok az akkori kor elengedhetetlen sallangjai nélkül válnak láthatóvá. Különös érzés olyan képeket nézni, amelyeknek készítője és feltehetőleg még a modellje is rég halott, de amelyek mégis nemhogy mainak, hanem tökéletesen modernnek tűnnek. Mi más lehet ez, mint a zsenialitás legbiztosabb jele?
Persze Pécsi zsenialitása sohasem volt nagy titok senki előtt, hiszen már pályája elején megszerezte a legkomolyabb szakmai elismeréseket, itthon és a legkülönbözőbb nemzetközi fórumokon, úttörő mivolta ugyancsak mindenki előtt közismert volt. Nevéhez leginkább a reklámfotó területén elért eredményei kötődnek, mint például a világon elsőként kiadott reklámkönyve, a Photo und Publizität. Szerepelnek is itt szép számmal reklámfotók, a híres Bat´a-cipős képek, a Tungsramnak, az Estnek vagy a Zwacknak készített hirdetések. Ám ezek a reklámok egyben önmagukért beszélő művészi csendéletek is; pontosak, egyszerűek, letisztultak, az általuk ábrázolt tárgyakat úgy mutatják be, ahogy azokat érdemes. Bár mára talán kissé esetlennek tűnnek, ezek a fotók mégis hűen tükrözik a kort, amely felfedezte magának az ipari formatervezés, a tömeggyártás és a rövid női haj örömeit, és mindezt egy képbe próbálta sűríteni.
Vízer Balázs
Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, Katona József tér 12.
Megtekinthető 2000. október 30-ig, hétfő és kedd kivételével naponta 10-től 17 óráig
