Történetükből Giuseppe Verdi 1849-ben komponált operát: a nápolyi San Carlo operaház számára, s megtapasztalva a Bourbon kettős királyság mindenre figyelmes cenzúráját. Az apának is rémes schilleri főminiszterből tiroli gróf lett, a kiházasítandó kegyencnőből fiatal özvegy, Miller muzsikusból kiszolgált katona, Lujza szerelmeséből, Ferdinándból pedig Rodolfo, mivelhogy Nápoly és Szicília uralkodóját éppen Ferdinándnak hívták. A Luisa Miller azonban alig sínylette meg e változtatásokat: eleven sodrású, remek opera lett, s nem mellesleg ez Verdi első olyan alkotása, amelyben megjelent a színen a polgári életvilág.
A nápolyi Teatro di San Carlo stílszerű büszkeséggel éppen ezt az operát hozta el a tavaszi fesztivál utolsó napjára: koncertszerű előadásként meghirdetve az eseményt, ám annak hangulatával azután előadásszerű koncertet teremtve. Mert ha elsőre meg is mosolyogta a közönség a nyitányt nagy fölugrásokkal és fölhördülésekkel vezénylő Daniele Rustionit, az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Nápolyban épp ezzel a produkcióval frissen debütált ifjú karmester temperamentuma az előadás egészére felvillanyozóan hat. A már most biztos kezű és az énekesekkel szoros kapcsolatot fenntartó operakarmester Rustioniról különösebb kockázat nélkül, ellenben méltán leírható az ilyenkor bevett közhely: még sokat fogunk hallani róla.
A címszereplő Elena Mosucról viszont már eddig is sokat hallottunk, s persze őt magát is hallhattuk már: az Operában, a Müpában, Miskolcon, no meg felvételek sokaságán. A román koloratúrszoprán ezúttal is bizonyította nemzetközi keresettségének és magas művészi becsértékének jogosságát: a szólam tetején könnyed agilitással mozgó hang, a lányos önfeledtségtől a szerelmi halálig hitelesen végigvitt figura (azaz vokális alakítás), s a pódiumszemélyiség finom és sosem hűvös eleganciája megnyerő elegyet alkotott most is. Az már a mi különös szerencsénk, hogy 2013-ban és egy bő hónapja Kolonits Klárát is hallhattuk Pesten e szerepben, s így felmérhettük egyrészt a két énekesnő alkati rokonságát, másrészt Luisa figurájának-szólamának valós dimenzióit, melyeket Kolonits a visszatekintő asszonyi mindentudás, Mosuc pedig a tapasztaláson végigűzött naivitás pozíciójából kiindulva tárt fel.
Elena Mosuc hatása föltétlenül mélyebb, ám a tenor, Luciano Ganci sikere zajosabb volt ezen az estén, s korántsem állítható, hogy érdemtelenül. Bombaerős, biztos magasságú és nyerseségében is elementáris hatású tenorhang – már a Nemzeti Filharmonikusok 2013-as Kalóz-előadásán is ilyennek ítélhettük a rokonszenvesen civil kiállású olasz énekes produkcióját, s az előszeretettel a forte regiszterben mozgó hang két év múltán is őrzi imponáló ismertetőjegyeit. Ez a hang nem a takarékos ökonómiájával, s elsősorban nem is a kulturáltságával hat, az bizonyos, ám jó néha olyan tenoristát is hallani, aki képes fölényesen és torzítástól mentesen kivágni szólama minden magasságát. (S aki így nem vésztenorként futja pályáját, érzéki gyönyörködtetés helyett a hallgató empátiáját követelve.)
A nápolyi produkció mindahány további szereplője is jól megfelelt, s többen (főleg a két intrikus, Dario Russo és Marco Spotti) a figurateremtés feladatát is rendben elvégezték. A minőségi operazenekar néhány tagja – szép gesztus gyanánt – a második rész előtt Bartók Béla Concertójának részleteivel melegített be, ám előtte és utána minden az olasz opera univerzumát idézte: a saját hagyományukban otthonos előadók meggyőző magabiztosságával, magával ragadóan.
Budapesti Tavaszi Fesztivál, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 26.
