Tematikus koncertek és hanglemezek: zűrös ügy. Összeterelni tucatnyi olyan művet, amelyet az immanensen zenei (stiláris, műfaji, megszólalás-módbeli stb.) jellegzetességek helyett zenén kívüli szálak kötnek össze: például az, hogy mind a szerelemmel, az állatvilággal vagy az időjárással foglalkozik? Alapvetően idegen e művészeti ág hajlamaitól. A remény hangja, melyet a fiatal francia-belga csellista, Camille Thomas a Brüszszeli Filharmonikusok, valamint két karmester, Stéphane Denève és Mathieu Herzog társaságában jegyez, ilyen vállalkozás. A kiválasztott zenék köszönőviszonyban sincsenek egymással, az egész műsor kínos összevisszaság. Ravel és Gluck, Purcell és Bruch, Wagner és Dvořák, John Williams és Massenet, Donizetti és Bellini – ez így, együtt, elképesztően diffúz. A számok túlnyomó része eredetileg operaária vagy dal, amelyeknek énekszólamát szövegétől megfosztva, hangszeres dallamként halljuk – így az átlényegülés többnyire nem meggyőző. Ami a remény megjelenítését illeti: jó néhány olyan tétel akad itt Purcelltől Gluckig, amelyben nehéz felfedezni e lelkiállapot zenei kifejeződését. Ráadásul már megint olyan összeállítással van dolgunk, amely a koncepciója szerint egy nagyobb művet szór körül szeszélyesen különféle kisebb darabokkal. A nagy falat ezúttal Fazıl Say Never Give Up alcímű csellóversenye, melyet a szerző Camille Thomasnak írt. A szenvedélyes neoromantikus-folklorisztikus ihletésű koncert Say korábbi kompozícióihoz hasonlóan ismét csak arról győz meg, hogy a nagyszerű török zongoraművész lelkes, de nem érdekes zeneszerző. Viszont a zenekar kiválóan kísér, és Camille Thomas minden darabban osztályon felüli csellistának bizonyul, gazdag hanggal, makulátlan technikával, szuggesztív előadói stílussal. Ne adjuk fel tehát – a reményt.
Deutsche Grammophon
