Magyar Narancs: A zenekar most játszik először Magyarországon, te viszont már jártál itt – Alan McGeevel (híres skót zeneipari figura, a Creation lemezcég vezetője, ő fedezte fel az Oasist – N. I.) együtt dj-ztél Budapesten 2007-ben.
Stuart Braithwaite: Igen, emlékszem arra a látogatásra. Útközben valahol elvesztek a lemezeim, így a klubban kénytelen voltam Alan CD-it használni. Még mindig dj-zek néhanapján, legutóbb Glasgow-ban játszottam pár héttel ezelőtt. Leginkább régi elektronikus lemezeket, de régi punk cuccokat is szívesen teszek fel. Ami épp az eszembe jut. Alan sokkal többet dj-zik, mint én, meg könyveket ír, élvezi az életet. Nemrég összefutottunk odahaza egy vasútállomáson, és nagyon jót beszélgettünk.
MN: Harminc éve alakult a Mogwai, de ez az első koncertetek nálunk…
SB: Hát igen, jobb későn, mint soha! Ezen a turnén sok keleti országban lépünk fel, és jó pár olyan helyen, ahol még sosem jártunk. Ezt jónak tartom; szeretünk olyan közönség előtt koncertezni, amelyik még sosem látott minket. Amikor 18 éve itt voltam Alannel, szinte semmit sem láttam a városból a repülőtéren, a szállodán és a klubon kívül, most viszont bepótoltam a lemaradást. A tegnapi szabadnapunkon körbemászkáltam, és megállapítottam, hogy nagyon szép város Budapest.
MN: Tudom, hogy nem szeretitek a poszt-rock megjelölést a zenétekkel kapcsolatban. Mi volt a legviccesebb vagy leghülyébb műfaji megnevezés, amit hallottatok magatokról?
SB: Őszintén szólva talán pont ez, a poszt-rock. A legostobábbnak azt tartom az egészszel kapcsolatban, hogy már évek óta léteztünk és adtunk ki lemezeket, amikor valaki előállt vele. Egyesek azt sugallták, hogy mi aggattuk magunkra a címkét, de erről szó sincs. Egy időben elég sok energiánkat vitte el, hogy valahogy ezt leradírozzuk magunkról. Az a vicces, hogy jó pár zenekarral kapcsolatban meg nem használják ezt a műfaji megjelölést, pedig ők korábban kimondottan poszt-rock előadókként tekintettek magukra. Vagy vegyük a shoegaze-t. Az is fura elnevezés, és ha meghallgatod a shoegaze-esnek titulált együtteseket, valójában pszichedelikus rockzenét hallasz. A poszt-rock megjelölésnek van egy kis felsőbbrendű felhangja, de mi senkinél nem gondoljuk jobbnak magunkat, azon előadóknál meg főleg nem, akik hatottak ránk. Igazság szerint nem is zavar engem ez az egész, csak butaságnak tartom.
MN: A dalaitok közös improvizálásból születnek, vagy otthon komponálgattok külön-külön, és aztán együtt összegyúrjátok az ötleteiteket?
SB: Külön szerezzük otthon a saját részeinket, de én személy szerint sokat improvizálok. Nem tudom pontosan, hogyan dolgoznak otthon a többiek, de feltételezem, hogy ők is jammelgetnek magukban, és abból időnként kialakul valami. Viszont arra is van példa, hogy összejövünk a próbahelyen, és nekiállunk együtt improvizálni. Különösen a filmzenéinknél bevált módszer ez. Az tény, hogy inkább régebben ment nálunk ez a közös jammelgetés.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
