Pedig az 1983-as Script of the Bridge-et ma már joggal emlegetik a posztpunk legjobb albumai között, de az elsöprő siker elmaradt, és az évtized végére furcsa körülmények között feloszlott a brit együttes. Azóta volt egy összeborulás az ezredforduló környékén, de a jogi viták és a tagok közötti feszültségek miatt ez nem bizonyult tartósnak. Az énekes-basszusgitáros Mark Burgess néhány évvel ezelőtt még Chameleons Vox néven koncertezett nálunk, de mostanra sikerült elásniuk a csatabárdot Reg Smithies gitárossal, és 24 év kihagyás után elkészítették ötödik sorlemezüket, amelynek a zenekar hagyományaihoz híven elég ronda borítója van, valószínűleg bármelyik olvasó szebbet tudna rajzolni.
Bár az Arctic Moon könnyedebben és harsányabban indul, mint amilyen az életmű túlnyomó része, nem kell sokáig várni, hogy bekússzon Smithies jellegzetes gitárhangzása. A harmadik számig nem is lehet ok különösebb panaszra, csak aztán a zenekar átkapcsol balladaüzemmódra. Ez önmagában nem lenne baj, de a biztató kezdethez képest ez a blokk erős csalódás, a Magnolia helyenként kifejezetten kellemetlen, a Rock ’n’ Roll Suicide című Bowie-dalra válaszoló David Bowie Takes My Hand már sokkal jobb, de túlságosan terjengős. A záró Saviours Are a Dangerous Thing megmenti a lemez végét, de sajnos a mindenképpen örvendetes viszontlátás ellenére sem lehet a korai anyagok súlyához mérni az Arctic Moont.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
