Színházban a vállalkozást dicsérni nagyjából annyit tesz, mint az előadást szolidan szidni.
Márton László Erdély-trilógiájának második részébe alighanem azért vágott bele Csizmadia Tibor rendező és az egri társulat, mert az első elég jól ütött ki: A nagyratörő színrevitele bebizonyította, hogy van (vagy lehet) érdeklődés a történelmi drámák iránt.
Márton drámatrilógiája persze úgy történelmi dráma, mint Shakespeare III. Richárdja. Ott van ugyan minősítő-árnyaló koloritként a történelem - Mártonnál ráadásul a mi virtigli magyar, sőt még magyarabb: erdélyi történelmünk -, de a művet az előterében és erőterében mozgó figurák jelleme viszi előre. (Ha - csak alig eltúlozva a képzelet játékát - az opus a versengő multik harcáról szólna, legföljebb kifinomultabb eszközök helyettesítenék a rossz hírt hozó hírnökbe mártott kést, például egy autóba rejtett pokolgép...)
Mindazonáltal az erdélyi történelem még "vivőanyagként" is fontosabb a puszta koloritnál: az ismerős nevek - Báthoryak, Jósika, Bocskai, Geszti - a hitelesítésben is helytállnak, valamint a néző képzeletét is inkább aktivizálják, mintha csupa fiktív hős mozogna egy mégoly valódi hatalmi konfliktus erőterében.
Az állhatatlan ugyancsak Báthory Zsigmond története, mint A nagyratörő - de más a helyzet, és más a Báthory Zsigmond. Csizmadia Tibor rendezésében ismét meghatározó a játék tere - amely ezúttal, noha nem kevésbé grandiózus, mégis kevésbé határozza meg magát a játékot. Csanádi Judit ismét szimbolikus közegben "utazik" - nem kell és nem lehet konkrét utalást fölfedezni abban a lepusztult, rozsdás falakkal és nyílászárókkal határolt előcsarnok-féleségben, amely két nézőtér közé ékelődik, jól megemelve -, de a játszó személyek most természetesen és könnyedén mozognak, hiszen nem háztetőn másznak, hanem vízszintesen lépkednek. Lehet ez egy lapostető is, ahová lábatlan fotelt, de még egy kilomtalanított pianínót is fölcipeltek a ház lakói. Többnyire alulról jönnek a szereplők, az oldalsó lépcsőkön vagy a "tetőablakokon" keresztül, csupán a hangsúlyosan kívülről érkezők jönnek fentről egy lépcsőn, ráadásul közülünk, vagyis a színházból - a színházba. Nagy Fruzsina jelmezei is folytatják a trilógiát: az előző részben látott stilizált joggingok mostanra alaposan megkoptak, elszakadoztak, bemocskolódtak: lehordott cuccban flangál a magyar. Még Carillo Alfonz köpenye is vesztett feketéjéből.
A játszmák viszont "odalent" folynak. A bőkezű és bővérű gyilkolászás után hatalomra jutott világfi, Báthory Zsigmond a fejedelemséggel mégsem vásárolta meg sem Erdély békéjét, sem a saját uralkodói szabadságát; az előző részben látott dekadens világpolgár immár mintha beleunt-belefáradt volna az osztrákok és a törökök közti huzakodásba. Enervált is, cinikus is, flegma is. Schruff Milán Zsigmondja a veszteségoptimalizálásra játszik: csőd mindenütt, de lehetne nagyobb is.
Márton László szövegének ironikus-önironikus tartományával, a fedettebb-rejtettebb rétegekkel mintha ezúttal több szereplő is adós maradna - Görög László Carillo Alfonza üdítő kivétel, nála a mondás hogyanja fölér a tartalommal. Ettől aztán a darab bizonyos jelenetei erősebbek, mások elmennek a konkrét események jelzése felé. Jó például az a félhomályos szcéna, amelyben a megölt Kovacsóczy özvegye, Kendi Anna egykori eleganciájának romjaiban látogat el Jósika Istvánhoz, hogy potenciálisan sorsfordító üzenetet közöljön vele - kár, hogy annyira rejtélyes a dialógus, hogy a nézők közül is sokakat homályban hagy, nemcsak Jósikát. De mégis: mind Járó Zsuzsa, mind Nagy András játéka meggyőző: itt nagy lehetőségek mennek veszendőbe, próba nélkül.
Jósika amúgy az ellentétpárra kihegyezett konfliktussorozatnak az egyik pólusa: a becsületes és gyönge fajta; az ilyenfajta politikusnak szükségszerű végzete a bukás. Nagy András csöndesebb színészettel dolgozik ezen az árnyaláson, mint a másik pólust játszó Mészáros Máté, aki a gátlástalanul hatalomra törő, nem túl ügyes machinátort, Geszti Ferencet, és benne a magyar földesúr gazdagon megírt kliséjét, olykor paródiáját játssza. Kár, hogy a dráma fősodrába kerülő "székelyprobléma" megtestesítői, a két székelyt játszó Blaskó Balázs és Pálfi Zoltán is ebbe az irányba tolják el figurájukat. Ettől aztán jócskán veszít tragikus felhangjából Báthory Zsigmond előbb a székelyeket a katonai segítség reményében fölszabadító rendelete, majd a magyar földesurak, kivált Geszti hatására ennek visszavonása. Az ezt követő farsangi revüt a magam részéről nem tudtam hová tenni.
Bozó Andrea Krisztiernájának (akit az előző rész végén az akasztófák alatt, de pompás külsőségek közepette vesz feleségül osztrák parancsra Báthory Zsigmond) köszönhetően nagyobb súlyt kap az el nem hálható házasság tragikuma, mind Krisztierna, mind Zsigmond szemszögéből nézvést. Bozó az önfegyelmet és a belső szenvedést egyszerre mutatja a fiatal asszonyban, aki hol rongyos játék mackót szorongat, hol a politikusokat megszégyenítő taktikai érzékkel parancsol, miközben mindvégig döbbenetesen magányos.
Ez utóbbiban csak férje, Báthory Zsigmond veszi föl vele a versenyt. Nem lesz ennek jó vége.
Egri Gárdonyi Géza Színház, december 4.
