Josephine Foster: Blood Rushing Míg az amerikai psy-folk színtéren immár hosszú évek óta az egyik legforróbb titkos tippnek számító coloradói művésznő előző saját zenés, saját szöveges lemezén (This Coming Gladness, 2008) nyughatatlan szellemnek mutatta magát, aki hol itt, hol ott dereng elő az időalagútban, és innen is, onnan is magával sodor a jelenbe néhány könnyen széjjelpattanó dallamtöredéket, addig új lemezén már egészen úgy tűnik, mintha Josephine Foster végleg megérkezett volna. De vajon hová? A countryballadák jellegzetes hegedűszólamai, a portengerből kiemelkedő dobhangok, az indián fúvós hangszerek szerepeltetése és a dominánsan akusztikus hangvétel térben és időben a vadnyugatra mutat - a pszichedelikus rock nyomai a gitárokon és a kortárs zenei törekvések az énekben viszont egészen másfelé. Eredményesebb talán, ha Foster aktuális állomáshelyét az érzületben próbáljuk megragadni. Zaklatott címe ellenére a Blood Rushing ugyanis egyértelműen a megpihenés, az egyensúly, a harmónia lemeze. Újszerű húzásnak tűnik ez az újra mindig nyitott, hol a lo-fi hangzással és egy ukulelével, hol a romantikus dalirodalom gyöngyszemeivel vagy Emily Dickinson verseivel (s közben egyúttal a savas kémhatású rockkal is) flörtölő Foster vibráló életművében, de a direktebb felfogás és a könnyebb megközelíthetőség semmit nem vesz el dalainak hipnotikus erejéből. Ellenkezőleg: a tradicionálisabb megközelítés biztosítja, hogy ezúttal semmi ne vonja el a figyelmet a fiatalkorában (ma is érzékelhetően) operaénekesnek készült Foster kísérteties vibratóval lebegtetett, lefegyverző szépségű dallamairól. A Blood Rushing kimagasló lemez egy kivételes dalszerző tetőpontról tetőpontra ugráló, példaszerű pályáján. (Fire, 2012)
Wovenhand: The Laughing Stalk Az amerikai őslakosok kultúrája David Eugene Edwards Wovenhandjére is komoly hatást gyakorolt, de ezek a motívumok csak háttérszínező elemként figurálnak a zenekar most megjelent hollószínű lemezén. A zenészeit a két évvel ezelőtti The Treshingfloor óta lecserélő Edwards ezúttal az eddigi legrockosabb Wovenhand-albumot helyezi elénk. A zenekar hatodik lemeze mindjárt egy olyan, jócskán betorzított hangszerekkel felvillanyozott alt-country szörnyeteggel indul, amitől minden 16 Horsepower- és westernfilmrajongónak könnybe fog lábadni a szeme, a rituális dobcsépelésből és mélyre hangolt gitárokból komor katedrálist emelő Glistening Black a végén pedig már egyenesen a Swans zord szeánszainak irányába emeli izzó tekintetét. E két abszolút csúcspont között Edwards a tőle elvárhatóan koncentrált, hangulatos, fenségesen megszólaló (a Wovenhand-lemezek csakúgy, mint régen a 16 HP albumai szemléltető anyagok lehetnének egy gitárhangzásokról szóló hangmérnöki kurzuson), de azért kevésbé emlékezetes dalokba csomagolja istenes verseit. Az ezerszínű Threshingfloor után most a nyugtalanító monokromitás volt Edwards vágyott célja, s a többnyire lassabb tempókkal kantározott, de töretlenül intenzív dobolással, a zsíros gitárzörejjel és a mosolytalan cselló- és billentyűhangokkal meg is valósítja könyörtelen programját. Mélyre fúr, mint mindig, ha ezúttal kizárólag már megismert terepeken is. (Glitterhouse, 2012)
Sabbath Assembly: Ye Are Gods A The Process Church Of The Final Judgement nevű szektát kiugrott szcientológusok alapították a 60-as években. A hol Mexikóban, hol az USA-ban tevékenykedő közösséget gyakran sorolták a sötét lelkű sátánisták közé (és nem tett jót a hírének az sem, hogy sokak szerint ebből az akolból indult Charles Manson vérengző útjára), pedig csupán arról volt szó, hogy a Process Church a szeretetben és harmonikus munkakapcsolatban összekapaszkodó Krisztus (az ítélő) és Sátán (a végrehajtó) dicsőségét zengte. Mindazonáltal a szeretet ereje arra már nem volt elég, hogy a csoportot 10-15 évnél hosszabb távon is egyben tartsa - a történet sármját növeli, hogy az egyik utódszervezet néhány kanyar után végül Amerika egyik legismertebb, ma is aktív állatvédő egyesületévé vált.
A leginkább a kísérleti improvizációkban utazó No-Neck Blues Bandből ismerhető Dave Nuss projektje, a Sabbath Assembly a Process Church himnuszait adja elő diszkréten pszichedelikus folk-rock dalok formájában. Nussnak jó érzéke van a hangok kiválasztásához: míg a két évvel ezelőtti Restored To One-on Jessica Toth, a folkos-doomos underground jeles pogány papnője szólaltatta meg az évtizedes sorokat, addig a Ye Are Godson a Wolves In The Throne Room neo-black metal lemezeiről ismerhető Jamie Myers énekel elődjének méltóságteljes, túlzó gesztusoktól eltökélt szívvel megszabadított, finom tenorjában. Első lemezén a Sabbath Assembly még el tudta kerülni a hatásvadászat csapdáit, és kizárólag a szövegvilág szokatlanságára épített, a zeneileg sok újat nem hozó Ye Are Godson azonban már némiképp teátrálisabb irányba mozdul el: a főpapi szerepet öltő Genesis P-Orridge (Throbbing Gristle, Psychic TV) felléptetésével befűz a dalokba egy narratív szálat, és voltaképp nagymisét rajzol körül a lemezzel. P-Orridge szavain függve pedig a Sabbath Assembly úgy lett ünnepélyesebb, hogy közben nagy lépést tett a vallási giccs irányába - túlszínezve ilyképpen a Process-projekt báját adó gyengéd bizarrságot. (Svart, 2012)
