Lemez

Egeken túl

Három furcsa folklemez

  • Greff András
  • 2012. október 19.

Zene

A vadnyugatról a mába, a mennyek urától Luciferig: amerikai zenészek különleges utakon.


Josephine Foster: Blood Rushing Míg az amerikai psy-folk színtéren immár hosszú évek óta az egyik legforróbb titkos tippnek számító coloradói művésznő előző saját zenés, saját szöveges lemezén (This Coming Gladness, 2008) nyughatatlan szellemnek mutatta magát, aki hol itt, hol ott dereng elő az időalagútban, és innen is, onnan is magával sodor a jelenbe néhány könnyen széjjelpattanó dallamtöredéket, addig új lemezén már egészen úgy tűnik, mintha Josephine Foster végleg megérkezett volna. De vajon hová? A countryballadák jellegzetes hegedűszólamai, a portengerből kiemelkedő dobhangok, az indián fúvós hangszerek szerepeltetése és a dominánsan akusztikus hangvétel térben és időben a vadnyugatra mutat - a pszichedelikus rock nyomai a gitárokon és a kortárs zenei törekvések az énekben viszont egészen másfelé. Eredményesebb talán, ha Foster aktuális állomáshelyét az érzületben próbáljuk megragadni. Zaklatott címe ellenére a Blood Rushing ugyanis egyértelműen a megpihenés, az egyensúly, a harmónia lemeze. Újszerű húzásnak tűnik ez az újra mindig nyitott, hol a lo-fi hangzással és egy ukulelével, hol a romantikus dalirodalom gyöngyszemeivel vagy Emily Dickinson verseivel (s közben egyúttal a savas kémhatású rockkal is) flörtölő Foster vibráló életművében, de a direktebb felfogás és a könnyebb megközelíthetőség semmit nem vesz el dalainak hipnotikus erejéből. Ellenkezőleg: a tradicionálisabb megközelítés biztosítja, hogy ezúttal semmi ne vonja el a figyelmet a fiatalkorában (ma is érzékelhetően) operaénekesnek készült Foster kísérteties vibratóval lebegtetett, lefegyverző szépségű dallamairól. A Blood Rushing kimagasló lemez egy kivételes dalszerző tetőpontról tetőpontra ugráló, példaszerű pályáján. (Fire, 2012)


 


Wovenhand: The Laughing Stalk Az amerikai őslakosok kultúrája David Eugene Edwards Wovenhandjére is komoly hatást gyakorolt, de ezek a motívumok csak háttérszínező elemként figurálnak a zenekar most megjelent hollószínű lemezén. A zenészeit a két évvel ezelőtti The Treshingfloor óta lecserélő Edwards ezúttal az eddigi legrockosabb Wovenhand-albumot helyezi elénk. A zenekar hatodik lemeze mindjárt egy olyan, jócskán betorzított hangszerekkel felvillanyozott alt-country szörnyeteggel indul, amitől minden 16 Horsepower- és westernfilmrajongónak könnybe fog lábadni a szeme, a rituális dobcsépelésből és mélyre hangolt gitárokból komor katedrálist emelő Glistening Black a végén pedig már egyenesen a Swans zord szeánszainak irányába emeli izzó tekintetét. E két abszolút csúcspont között Edwards a tőle elvárhatóan koncentrált, hangulatos, fenségesen megszólaló (a Wovenhand-lemezek csakúgy, mint régen a 16 HP albumai szemléltető anyagok lehetnének egy gitárhangzásokról szóló hangmérnöki kurzuson), de azért kevésbé emlékezetes dalokba csomagolja istenes verseit. Az ezerszínű Threshingfloor után most a nyugtalanító monokromitás volt Edwards vágyott célja, s a többnyire lassabb tempókkal kantározott, de töretlenül intenzív dobolással, a zsíros gitárzörejjel és a mosolytalan cselló- és billentyűhangokkal meg is valósítja könyörtelen programját. Mélyre fúr, mint mindig, ha ezúttal kizárólag már megismert terepeken is. (Glitterhouse, 2012)


 


Sabbath Assembly: Ye Are Gods A The Process Church Of The Final Judgement nevű szektát kiugrott szcientológusok alapították a 60-as években. A hol Mexikóban, hol az USA-ban tevékenykedő közösséget gyakran sorolták a sötét lelkű sátánisták közé (és nem tett jót a hírének az sem, hogy sokak szerint ebből az akolból indult Charles Manson vérengző útjára), pedig csupán arról volt szó, hogy a Process Church a szeretetben és harmonikus munkakapcsolatban összekapaszkodó Krisztus (az ítélő) és Sátán (a végrehajtó) dicsőségét zengte. Mindazonáltal a szeretet ereje arra már nem volt elég, hogy a csoportot 10-15 évnél hosszabb távon is egyben tartsa - a történet sármját növeli, hogy az egyik utódszervezet néhány kanyar után végül Amerika egyik legismertebb, ma is aktív állatvédő egyesületévé vált.

A leginkább a kísérleti improvizációkban utazó No-Neck Blues Bandből ismerhető Dave Nuss projektje, a Sabbath Assembly a Process Church himnuszait adja elő diszkréten pszichedelikus folk-rock dalok formájában. Nussnak jó érzéke van a hangok kiválasztásához: míg a két évvel ezelőtti Restored To One-on Jessica Toth, a folkos-doomos underground jeles pogány papnője szólaltatta meg az évtizedes sorokat, addig a Ye Are Godson a Wolves In The Throne Room neo-black metal lemezeiről ismerhető Jamie Myers énekel elődjének méltóságteljes, túlzó gesztusoktól eltökélt szívvel megszabadított, finom tenorjában. Első lemezén a Sabbath Assembly még el tudta kerülni a hatásvadászat csapdáit, és kizárólag a szövegvilág szokatlanságára épített, a zeneileg sok újat nem hozó Ye Are Godson azonban már némiképp teátrálisabb irányba mozdul el: a főpapi szerepet öltő Genesis P-Orridge (Throbbing Gristle, Psychic TV) felléptetésével befűz a dalokba egy narratív szálat, és voltaképp nagymisét rajzol körül a lemezzel. P-Orridge szavain függve pedig a Sabbath Assembly úgy lett ünnepélyesebb, hogy közben nagy lépést tett a vallási giccs irányába - túlszínezve ilyképpen a Process-projekt báját adó gyengéd bizarrságot. (Svart, 2012)



Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.