Koncert

Egyenesen a gettóból

Everlast és a Biohazard a Hegyalja Fesztiválon

  • V. Á.
  • 2012. augusztus 2.

Zene


Fotó: A-TEAM/Nyári A.

Az idei Hegyalja Fesztivál fellépők terén kissé szerényebbre sikerült, mint a tavalyi, ahol két ász, a Slayer és a Mastodon is főműsoridőben játszott a Nagyszínpadon. Ezt nézve különösen fájdalmas volt az a műsorrend, amely a fesztivál két legérdekesebb, egyben talán legkurrensebb fellépőjét, a keménykötésű rapperből countryzenésszé lett Everlastet és a kanadai rock 'n' roll ördögfiókákat, a Danko Jonest percre pontosan ugyanabba a műsorsávba helyezte. Keserves döntést kellett így hozni, hiszen a Danko Jones hiába játszik lassan félévente Magyarországon, még mindig az egyik legszórakoztatóbb zenekar élőben, Everlast viszont szólózenekarával még nem járt itt, mindössze a híres hiphop-brigád, a House Of Pain tagjaként játszott tavaly a soproni VOLT Fesztiválon, ahol nyomott ugyan egy blokkot a szólódalaiból, de azt sem kellett volna: sikerült úgy megtörnie a koncert lendületét, hogy utána csak a záró Jump Around volt képes felébreszteni a nézőket.

Az épphogy a negyvenes éveibe lépő Everlast, vagyis Erik Schrody jó húsz évvel mutat többet annál, amennyi valójában, és erre még az öltözködésében is rátesz: kockás ingével, micisapkájával és vastag keretes szemüvegével tényleg úgy nézett ki, mint valami pocakos amerikai nagypapa. Az viszont nagyobb baj, hogy zenekart egy szem gitáros kivételével - a ránézésre huszonéves, derékig érő rasztát növesztett, baseballsapkás fekete srác Schrody "rendes" zenekarában is feltűnik - nem hozott, egy darab akusztikus gitárral érkezett, és ez önmagában nagyon kevés volt ahhoz, hogy főműsoridőt érjen egy ekkora színpadon. Schrody dalai lemezen kimondottan szimpatikusak, de ahogy a tavalyi House Of Pain-koncert sodrását megállították, úgy itt sem működtek igazán a nyugis, merengős, leginkább száz-kétszáz fős, gyertyafényes klubba illő countrys-bluesos témázgatások, még akkor sem, ha a megjelent rajongók - már akik nem pofázták végig hangosan az egész koncertet - láthatóan örültek a White Trash Beautiful és az Ends fémjelezte slágerparádénak.

A New York-i, egészen pontosan brooklyni utcagyerekekből a nyolcvanas évek végén verbuválódott Biohazard sem számított igazán időszerű fellépőnek, hiszen a csúcspontot jelentő kilencvenes éveket leszámítva, amikor megírták a két, gettó szülte csodalemezt, az Urban Discipline-t és a State Of The World Addresst, gyakorlatilag stagnál a zenekar. Pár éve visszatértek egy eredeti felállásos nosztalgiaturnéra, majd Reborn In Defiance címmel készítettek egy kimondottan gyenge lemezt - azóta Evan Seinfeld basszusgitáros-énekes már le is lécelt, helyére pedig azt a Scott Robertset hívták, aki egyszer már tagja volt a zenekarnak: igaz, akkor gitáron.

A koncert a kétséges előjelek után viszont kimondottan állatra sikeredett: szerencsére a Reborn... dalait nem erőltették - annál többet játszottak viszont az Urban Discipline-ről, amiről még a Bad Religiontól feldolgozott We're Only Gonna Die-t is elnyomták, és okos taktikai húzással Robertset sem próbálták meg Seinfeldhez hasonlóan előtérbe helyezni. Az új baszszusgitáros-énekesnek egyébként teljesen meggyőző hangja van, ami szinte a megszólalásig Seinfeldé, fazonilag viszont pont úgy néz ki, mint Sziva Balázs a Hungaricából. A frontemberi szerepet szinte teljesen átvette tőle Billy Graziadei gitáros-énekes (képünkön), akinek hajmeresztő mutatványáról valószínűleg sokáig fognak még beszélni. A figura ugyanis egy kiállás alatt a hátára vetett gitárral konkrétan tizenöt méter magasra mászott a színpad világítását tartó oszlopon, majd csak lábbal kapaszkodva, hanyatt dőlve gitározta végig a dalt, és ezzel még annak ellenére is eladta az egész bulit, hogy a másik gettóklasszikusról, a State Of The World Addressről csúful kihagyták mind a How It Ist, mind a címadót. A Biohazardban tehát jócskán van még potenciál: már csak egy erős lemezt kellene készíteniük.

Rakamaz-Tokaj, július 19. és 20.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.