Fotó: A-TEAM/Nyári A.
Az idei Hegyalja Fesztivál fellépők terén kissé szerényebbre sikerült, mint a tavalyi, ahol két ász, a Slayer és a Mastodon is főműsoridőben játszott a Nagyszínpadon. Ezt nézve különösen fájdalmas volt az a műsorrend, amely a fesztivál két legérdekesebb, egyben talán legkurrensebb fellépőjét, a keménykötésű rapperből countryzenésszé lett Everlastet és a kanadai rock 'n' roll ördögfiókákat, a Danko Jonest percre pontosan ugyanabba a műsorsávba helyezte. Keserves döntést kellett így hozni, hiszen a Danko Jones hiába játszik lassan félévente Magyarországon, még mindig az egyik legszórakoztatóbb zenekar élőben, Everlast viszont szólózenekarával még nem járt itt, mindössze a híres hiphop-brigád, a House Of Pain tagjaként játszott tavaly a soproni VOLT Fesztiválon, ahol nyomott ugyan egy blokkot a szólódalaiból, de azt sem kellett volna: sikerült úgy megtörnie a koncert lendületét, hogy utána csak a záró Jump Around volt képes felébreszteni a nézőket.
Az épphogy a negyvenes éveibe lépő Everlast, vagyis Erik Schrody jó húsz évvel mutat többet annál, amennyi valójában, és erre még az öltözködésében is rátesz: kockás ingével, micisapkájával és vastag keretes szemüvegével tényleg úgy nézett ki, mint valami pocakos amerikai nagypapa. Az viszont nagyobb baj, hogy zenekart egy szem gitáros kivételével - a ránézésre huszonéves, derékig érő rasztát növesztett, baseballsapkás fekete srác Schrody "rendes" zenekarában is feltűnik - nem hozott, egy darab akusztikus gitárral érkezett, és ez önmagában nagyon kevés volt ahhoz, hogy főműsoridőt érjen egy ekkora színpadon. Schrody dalai lemezen kimondottan szimpatikusak, de ahogy a tavalyi House Of Pain-koncert sodrását megállították, úgy itt sem működtek igazán a nyugis, merengős, leginkább száz-kétszáz fős, gyertyafényes klubba illő countrys-bluesos témázgatások, még akkor sem, ha a megjelent rajongók - már akik nem pofázták végig hangosan az egész koncertet - láthatóan örültek a White Trash Beautiful és az Ends fémjelezte slágerparádénak.
A New York-i, egészen pontosan brooklyni utcagyerekekből a nyolcvanas évek végén verbuválódott Biohazard sem számított igazán időszerű fellépőnek, hiszen a csúcspontot jelentő kilencvenes éveket leszámítva, amikor megírták a két, gettó szülte csodalemezt, az Urban Discipline-t és a State Of The World Addresst, gyakorlatilag stagnál a zenekar. Pár éve visszatértek egy eredeti felállásos nosztalgiaturnéra, majd Reborn In Defiance címmel készítettek egy kimondottan gyenge lemezt - azóta Evan Seinfeld basszusgitáros-énekes már le is lécelt, helyére pedig azt a Scott Robertset hívták, aki egyszer már tagja volt a zenekarnak: igaz, akkor gitáron.
A koncert a kétséges előjelek után viszont kimondottan állatra sikeredett: szerencsére a Reborn... dalait nem erőltették - annál többet játszottak viszont az Urban Discipline-ről, amiről még a Bad Religiontól feldolgozott We're Only Gonna Die-t is elnyomták, és okos taktikai húzással Robertset sem próbálták meg Seinfeldhez hasonlóan előtérbe helyezni. Az új baszszusgitáros-énekesnek egyébként teljesen meggyőző hangja van, ami szinte a megszólalásig Seinfeldé, fazonilag viszont pont úgy néz ki, mint Sziva Balázs a Hungaricából. A frontemberi szerepet szinte teljesen átvette tőle Billy Graziadei gitáros-énekes (képünkön), akinek hajmeresztő mutatványáról valószínűleg sokáig fognak még beszélni. A figura ugyanis egy kiállás alatt a hátára vetett gitárral konkrétan tizenöt méter magasra mászott a színpad világítását tartó oszlopon, majd csak lábbal kapaszkodva, hanyatt dőlve gitározta végig a dalt, és ezzel még annak ellenére is eladta az egész bulit, hogy a másik gettóklasszikusról, a State Of The World Addressről csúful kihagyták mind a How It Ist, mind a címadót. A Biohazardban tehát jócskán van még potenciál: már csak egy erős lemezt kellene készíteniük.
Rakamaz-Tokaj, július 19. és 20.
