Koncert

Asikides & Tal Ben Ari

  • Kovács Bálint
  • 2012. augusztus 2.

Zene

Jó, hogy nem kell új címkét létrehozni a barcelonai Asikides zenéje számára, mert annál, hogy world music, semmi sem fejezi ki jobban a lényegét. Összejött egy görög lantos, egy olasz bőgős, két spanyol perkás és egy jemeni születésű izraeli énekesnő, hogy hazáik dallamain kívül mindenféle mediterrán, örmény, török és közel-keleti zenéket játsszanak úgy, hogy közben észrevétlenül a világzene sok fajtája - a balkáni, a fado vagy a klezmert már csak nyomokban tartalmazó izraeli - is behallatsszon a dalaikba. (És az argentin gitáros meg a venezuelai hegedűs a magyarországi miniturnéra nem is kísérte el a zenekart.) Le lehetne ebből szűrni sok mindent a kortárs világzene trendjeire vonatkozóan, de az Asikidesben az a jó, hogy az embernek eszébe sem jut ilyesmi: a végeredmény van annyira meggyőző és izgalmas, hogy ne legyen szükség mellébeszélésre.

És erről nem kis részben Tal Ben Ari tehet, akiről nehéz úgy írni, hogy ne használjunk olyan közhelyeket, mint a "simogató hangú" vagy az "elbűvölő kiállású"; ha csak a tehetségén múlik, sokra kell, hogy vigye még. Erős, magas hangját jól egészíti ki a zenekarvezető Yannis Papaioannou mély orgánuma, s erre jó érzékkel rá is játszanak; néha pedig az ütőhangszerek egy részét kezelő Alberto Perez is mikrofonhoz jut - mintha egy müezzin hangja véletlenül egy spanyol hippibe tévedt volna. Az Asikides dalai nem mindig fülbemászóak, de dallamaik vagy, ha tetszik, harmóniáik lényegében tökéletesek, kellően változatosak, s a viszonylag kevés hangszeren tehetséges profik játszanak; a szóló a különleges, félkilósnak tűnő, de egy teljes ütőszenekar hangján megszólaló iráni dobon nem átlagos tudásra utal.

Tal Ben Ari csak a ráadásszám „u alatt énekelteti meg a közönséget, s ettől máris sokkal jobb lesz a hangulat; ha kicsit dolgoznának még a kommunikáción a közönséggel, tényleg egyetlen rossz szót sem lehetne mondani róluk.

Kultkikötő, Balatonföldvár, július 19.


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.