Jó, hogy nem kell új címkét létrehozni a barcelonai Asikides zenéje számára, mert annál, hogy world music, semmi sem fejezi ki jobban a lényegét. Összejött egy görög lantos, egy olasz bőgős, két spanyol perkás és egy jemeni születésű izraeli énekesnő, hogy hazáik dallamain kívül mindenféle mediterrán, örmény, török és közel-keleti zenéket játsszanak úgy, hogy közben észrevétlenül a világzene sok fajtája - a balkáni, a fado vagy a klezmert már csak nyomokban tartalmazó izraeli - is behallatsszon a dalaikba. (És az argentin gitáros meg a venezuelai hegedűs a magyarországi miniturnéra nem is kísérte el a zenekart.) Le lehetne ebből szűrni sok mindent a kortárs világzene trendjeire vonatkozóan, de az Asikidesben az a jó, hogy az embernek eszébe sem jut ilyesmi: a végeredmény van annyira meggyőző és izgalmas, hogy ne legyen szükség mellébeszélésre.
És erről nem kis részben Tal Ben Ari tehet, akiről nehéz úgy írni, hogy ne használjunk olyan közhelyeket, mint a "simogató hangú" vagy az "elbűvölő kiállású"; ha csak a tehetségén múlik, sokra kell, hogy vigye még. Erős, magas hangját jól egészíti ki a zenekarvezető Yannis Papaioannou mély orgánuma, s erre jó érzékkel rá is játszanak; néha pedig az ütőhangszerek egy részét kezelő Alberto Perez is mikrofonhoz jut - mintha egy müezzin hangja véletlenül egy spanyol hippibe tévedt volna. Az Asikides dalai nem mindig fülbemászóak, de dallamaik vagy, ha tetszik, harmóniáik lényegében tökéletesek, kellően változatosak, s a viszonylag kevés hangszeren tehetséges profik játszanak; a szóló a különleges, félkilósnak tűnő, de egy teljes ütőszenekar hangján megszólaló iráni dobon nem átlagos tudásra utal.
Tal Ben Ari csak a ráadásszám u alatt énekelteti meg a közönséget, s ettől máris sokkal jobb lesz a hangulat; ha kicsit dolgoznának még a kommunikáción a közönséggel, tényleg egyetlen rossz szót sem lehetne mondani róluk.
Kultkikötő, Balatonföldvár, július 19.
