Lemez

Poptarisznya

Hot Chip: In Our Heads

  • - minek -
  • 2012.08.01 05:00

Zene

Miközben az egyszeri zenehallgató voltaképpen lenyűgözve figyeli a Hot Chip kollektíva lassan évtizedes, töretlenül magas színvonalú, viszont folyamatosan kérdéseket (és néha kételyeket) felvető pályafutását, azért csak megszólal benne a kisördög: meddig folytatható ez az egész? S lám, itt is az új nagylemez - pedig alig két éve, hogy méltattuk a One Life Stand című igen kiváló, ám ahogy ez most már világosan látszik, útkereső jellegű anyagot. No persze, pláne lávaszerű, mindent betemető ötletömléseiket látva melyik zeneanyagukról nem mondható el ugyanez? Nos, talán éppen a mostani, sorban ötödik albumról.


 

Az In Our Heads úgyszólván lehetetlen feladatra vállalkozik: majdnem enciklopédikus gazdagsággal, mindenre kiterjedő gondossággal próbálja rekonstruálni a nyolcvanas (sőt néha a hetvenes) évek popzenéinek korunk menő muzsikáira gyakorolt hatását, no és persze az utóbbi húsz-egynéhány év elektronikus tánczenéivel alkotott nemes és nemtelen fúzióit. Joe Goddard és Alexis Taylor (a kvintett kreatív magja) ezúttal is alkotói energiái és kompozíciós érzéke teljében alkotta meg a lemez anyagát - persze mikor nem mutattak ők bombaformát... Minden fontos hang, effekt, szólam, zenei idézet és kicsiny hangsúly pontosan a helyére kerül, Taylor szokásosan törékenynek tűnő, mégis határozott és öntudatos vokáljával és hol vidámabb, hol önreflexíven ironikus, hol szomorkásabb dalszövegeivel pedig még inkább eladja magát az egész produkció. Egy erős, 4/4-es tánczenei blokkal kezdenek: különösen a How Do You Do című, már születésekor is klasszikusnak tekinthető elektropopsláger mozgatja meg az elmét és a testet. Az In Our Heads amúgy is erőteljesen táncorientált - igaz, e tekintetben legfeljebb a hangsúlyokat helyezhették át egy kicsit.

Némely szerzeményeket a szintén érdemdús kollégák is elirigyelhetnének: a példamutatóan laza These Chainst például Erlend Sye is lemezre rögzíthette volna - a könnyed 2/4-es, garage-szerű csuklógyakorlat után zökkenőmentesen csúszunk át az album slágerébe, a Night and Day című, Róisín Murphyt alázó pszichodiszkó alapvetésbe. Ilyenkor mutatkozik meg a legnagyobb tisztaságban a Taylor-Goddard-duó ambíciója: bevégezni mindazt, amit a jeles elődök és a kiváló kortársak is megtehettek volna, ám bűnös hanyagságból - pedig a kezük ügyében volt valamennyi összetevő! - elfelejtettek megvalósítani. Meglehet, kevesen tudnának megszülni egy olyan meditatív, lassú-középtempós, mégis ellenállhatatlanul pörgető retro-house-t, mint például a Flutes - nos, ezt a dicsőséget most már senki sem veszi el tőlük. Az Ends Of The World ehhez képest már sokkal direktebben játszik elménk memóriaállományával - ahogy a Don't Deny Your Heart vagy a Now There Is Nothing című balladisztikus darabok is olyan emlékeket ébresztenek fel (mondjuk úgy: az érett nyolcvanas évekből), amelyekkel talán nem feltétlenül akartunk szembesülni. Azért a Let Me Be Him keresett játékossága (és táncparkett-érzékenysége), no és a Lizzi Bougatsos (Gang Gang Dance) vokáljával kikerekített, pofátlanul popos Always Been Your Love végképp meggyőz róla: érdemes volt vállalni a kockázatot - az ügyes artista bármikor átsétál a gyilkos nyáltenger fölött kifeszített kötélen.

Domino/Neon Music, 2012


Neked ajánljuk