Lemez

Poptarisznya

Hot Chip: In Our Heads

  • - minek -
  • 2012. augusztus 1.

Zene

Miközben az egyszeri zenehallgató voltaképpen lenyűgözve figyeli a Hot Chip kollektíva lassan évtizedes, töretlenül magas színvonalú, viszont folyamatosan kérdéseket (és néha kételyeket) felvető pályafutását, azért csak megszólal benne a kisördög: meddig folytatható ez az egész? S lám, itt is az új nagylemez - pedig alig két éve, hogy méltattuk a One Life Stand című igen kiváló, ám ahogy ez most már világosan látszik, útkereső jellegű anyagot. No persze, pláne lávaszerű, mindent betemető ötletömléseiket látva melyik zeneanyagukról nem mondható el ugyanez? Nos, talán éppen a mostani, sorban ötödik albumról.


 

Az In Our Heads úgyszólván lehetetlen feladatra vállalkozik: majdnem enciklopédikus gazdagsággal, mindenre kiterjedő gondossággal próbálja rekonstruálni a nyolcvanas (sőt néha a hetvenes) évek popzenéinek korunk menő muzsikáira gyakorolt hatását, no és persze az utóbbi húsz-egynéhány év elektronikus tánczenéivel alkotott nemes és nemtelen fúzióit. Joe Goddard és Alexis Taylor (a kvintett kreatív magja) ezúttal is alkotói energiái és kompozíciós érzéke teljében alkotta meg a lemez anyagát - persze mikor nem mutattak ők bombaformát... Minden fontos hang, effekt, szólam, zenei idézet és kicsiny hangsúly pontosan a helyére kerül, Taylor szokásosan törékenynek tűnő, mégis határozott és öntudatos vokáljával és hol vidámabb, hol önreflexíven ironikus, hol szomorkásabb dalszövegeivel pedig még inkább eladja magát az egész produkció. Egy erős, 4/4-es tánczenei blokkal kezdenek: különösen a How Do You Do című, már születésekor is klasszikusnak tekinthető elektropopsláger mozgatja meg az elmét és a testet. Az In Our Heads amúgy is erőteljesen táncorientált - igaz, e tekintetben legfeljebb a hangsúlyokat helyezhették át egy kicsit.

Némely szerzeményeket a szintén érdemdús kollégák is elirigyelhetnének: a példamutatóan laza These Chainst például Erlend Sye is lemezre rögzíthette volna - a könnyed 2/4-es, garage-szerű csuklógyakorlat után zökkenőmentesen csúszunk át az album slágerébe, a Night and Day című, Róisín Murphyt alázó pszichodiszkó alapvetésbe. Ilyenkor mutatkozik meg a legnagyobb tisztaságban a Taylor-Goddard-duó ambíciója: bevégezni mindazt, amit a jeles elődök és a kiváló kortársak is megtehettek volna, ám bűnös hanyagságból - pedig a kezük ügyében volt valamennyi összetevő! - elfelejtettek megvalósítani. Meglehet, kevesen tudnának megszülni egy olyan meditatív, lassú-középtempós, mégis ellenállhatatlanul pörgető retro-house-t, mint például a Flutes - nos, ezt a dicsőséget most már senki sem veszi el tőlük. Az Ends Of The World ehhez képest már sokkal direktebben játszik elménk memóriaállományával - ahogy a Don't Deny Your Heart vagy a Now There Is Nothing című balladisztikus darabok is olyan emlékeket ébresztenek fel (mondjuk úgy: az érett nyolcvanas évekből), amelyekkel talán nem feltétlenül akartunk szembesülni. Azért a Let Me Be Him keresett játékossága (és táncparkett-érzékenysége), no és a Lizzi Bougatsos (Gang Gang Dance) vokáljával kikerekített, pofátlanul popos Always Been Your Love végképp meggyőz róla: érdemes volt vállalni a kockázatot - az ügyes artista bármikor átsétál a gyilkos nyáltenger fölött kifeszített kötélen.

Domino/Neon Music, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.