Aki azt mondja, hogy még egyszer sem táncolt a Black Eyed Peas Let's Get It Started című számára, bár rendszeresen jár zenés-táncos szórakozóhelyre, az hazudik, és inkognitóban biztosan ott volt a Los Angeles-i keményvonalas break-dance klikkből kinőtt popos hiphopcsapat Black, Blue and You című turnéjának budapesti koncertjén is.
*
Elsőre úgy tűnt, félig lesz a Papp László Sportaréna dinoszaurusztojás-szerű épülete, és ez lehangoló látvány volt, de kiderült, hogy a gyér érdeklődés pusztán a Hooligans nevű magyar előzenekarnak köszönhető. Stílusban és arányosan a helyi népszerűségi index vonatkozásában sem hasonlíthatók ugyanis a Black Eyed Peashez (továbbiakban BEP). Így könnyen szárnyra kelt a városi legenda, miszerint Fergie, a zenekarhoz a 2003-as Elephunk című sikeralbum megjelenése előtt csatlakozott énekesnő összejött a Hooligans valamelyik tagjával. Bár izgalmas volt a pletykalánc, mégsem megalapozott, hiába gondolja bárki, hogy aki rocksztárként alig túl a harmincon szétplasztikáztatja az amúgy tök korrekt arcát, az ennél nagyobb hülyeségeket is megcsinál. A BEP, nyilván a siker érdekében, immár enyhébb társadalmi üzenetekkel terhelt legutolsó, Monkey Business című lemeze a profi hangszerelési trükkökkel, a kedves műfaji elegyekkel és az összes idióta, elcsépelt George Bush/majom szimbolikával még mindig jobban elviselhető számomra, mint az a tény, hogy ez az ütős hangú, szellemes, penge mozgású, Madonnába oltott gettóhercegnő plasztikai sebészhez zarándokol. Képzeljük már el feltöltött szájjal mondjuk Patti Smitht! A Rock N Roll Niggernek annyi volna, azt hiszem.
Ám ezzel le is zárul az ellentmondások sora, mert a BEP nagyon korrekt koncertet adott; a kezdésre megtelt az aréna, aranyláncos apukák hozták a Fergie-nek öltözött, bár kissé teltebb, tizenéves lányaikat, jól jártak az internetes és a helyi jegyüzérek is - többen megpróbálták a drága ülőjegyeiket helyben elcserélni, hogy egy kicsit táncolhassanak. A közönség kedélyét természetesen jelentősen turbózták a régi album számai és Will. I. am jó dumái is. A frontember önálló lemezéről is hallottunk néhány számot, amelyek egyáltalán nem tértek el a BEP szakmányban gyártott, ám rendkívül hatásos táncdalaitól, így hát érthetetlen, miért nem a zenekarral jegyzi Will a magánalbumot is. Elhangzott a Where Is the Love?, a Hey Mama és a Hands Up, abban a jó kis Apl-féle filippínó tájszólásban, amitől leesik a lányokról a diszkóban az alsónemű.
Az est tahója kétségtelenül Taboo, a gonosz indián volt, aki körülbelül háromszor próbálkozott meg a ki a jobb, Bukarest vagy Budapest poénnal, és büszke voltam a magyar közönségre, hogy nem fejezte ki hangos éljenzéssel a más népek iránt érzett ellenszenvét akkor sem, ha egy sztár biztatta erre, aki előző este történetesen Románia fővárosában koncertezett. Ráadásul nem is az volt, hogy a hallgatóság nem ért angolul, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, amikor a poén is nyilván bejött volna még. Az történhetett, hogy a turnéfelelősök alulinformálták a posztszovjet államok társadalmainak jelenlegi tudatállapotáról a multikulturális kaliforniai zenekart. Vajon Kazahsztánban mit fognak majd rólunk mondani? Taboo aztán jóvátette a kellemetlen hangulatot, később úgy pörgette a nyelvét, hogy már a kivetítőn látható nagytotáltól is elélvezett a széttett lábakkal hajladozó önkéntes menyasszonysereg. Egyébként mindhárom rappernek megvan a magához való nyelve rendesen, nem is emlékszem, hallottam-e mostanában ilyen gyorsan beszélni angolul valakit; ráadásul a régi rossz fiúk még emlékeznek néhány középiskolai breaktánctrükkre is: Apl a kis pocakja ellenére megszégyenítette néhányszor a Nyugati téri aluljáró melegítőnadrágos szellemeit.
A nagy pozitív élmény (a gulyásos, éhes magyaros stand-up jelenete ellenére) Fergie énekhangja volt, amit a testi adottságaival együtt bronzba kéne önteni. Az egymásra "felelgetős" énekbetétek bizony a BEP legjobb pillanatai. Fergie javára voltak írhatók még a legviccesebb jelenetek: egy Axl Rose-paródia, aztán az önálló lemezéről a London Bridge című szám bevezető pár sora, amikor külső londoni munkásosztály-dialektusban beszél, de sorolhatnám az erényeit még, az elképesztő ruházataitól az akrobatikus mozdulataiig. Csak ne volna az a fránya botox, de ami történt, megtörtént, biztos megvan a döntés szociális háttere, erről a témáról leakadok. A szólószámok ráadásul üdítően mások, mint a csapatmunkával összerakott opusok, úgyhogy Fergie-nek jogos a saját karrier.
A Monkey Business számai egyébként szépen szervesültek a hangulatba, amit feldobtak a háttérzenészek és a kartáncosok is. A ráadástól kezdve sűrítve nézhettük, hogyan épít fel a BEP egy profi show-t. Will. I. am bemutatta a hangszereseket, és ha addig nem lett volna nyilvánvaló, hogy az instrumentális háttér mennyire profi, ez akkor legalább mindenképp kiderült. Lazán tisztelegtek a klasszikusoknak Bob Dylantől Miles Davisig, aztán büszkén lesüllyedtek a Ponyvaregényből híressé vált Misirlou surf-pop témáját alapul használó Pump It popmocsarába, előkerült a hiphoppal vegyes jamaicai tánczene, vándoroltak a motívumok egyik számból a másikba, csak úgy dagadt a radikális műfaji eklektika, majd kiszaladt a medréből, az új lemezen elszürkülőnek hangzó számok pedig kaptak az élő műsorban egy jelentősebb körvonalat. Közben, halkan a háttérben, mint fő és egyben záró díszletelem, felfújódott egy óriási majompofa. Mindenki a színpadra állt, megköszönték egymásnak a részvételt, és sokat sejtetően utaltak arra, hogy az éjszaka még bulizni fognak itt. Utóbb kiderült, hogy a Vajdahunyadvárig jutottak a szponzor segítségével, de mindegy is, hiszen a romkocsmák kihaltak voltak vasárnap éjszaka.
Papp László Sportaréna, szeptember 16.
