Hét kis kritika

  • .
  • 2007. szeptember 20.

Zene

Hét kis kritika
1000 étterem, bár és kávézó grafikai világa A Recenzens - aki, amióta édes jó anyukája 6 évesen elvitte az Operaklubba, megveszekedett híve a vendéglőbe járásnak - bevallja, hogy már első ránézésre megdobogtatta szívét ez a luxusigényekkel készült nagyszerű kiadvány, mely éppen annyit teljesít, amennyit a címe ígér. Az 1000 mindamellett roppant szám, hiszen jól tudjuk, hogy Don Juan is csak 1003-ig vitte. És ekkor el lehet gondolkodni: vajon voltunk-e már 1000, ételt, italt, beszélgetési lehetőséget kínáló műintézményben? A választ talán a Fizetőpincér tudná megadni, ám ő hallgat, lévén, hogy e nemes, különösen hajnal felé lélektől lélekig vezető institúciót ad acta tette az e téren is mutatkozó eldologiasodás (Verdinglichung), és ma emberek helyett számítógépek gyártotta személytelen számlákkal kell szembenéznünk. Ez a mi "szükségszerűen közvetlen valóságunk" és áttörése sem ölthet más formát, "mint azt a szüntelen, mindig megújuló tendenciát, hogy a létezés eldologiasodott struktúráját az öszszefejlődés konkrétan megnyilatkozó ellentmondásaihoz való konkrét viszony által, ezeknek az ellentmondásoknak az összefejlődés vonatkozásában hordozott immanens értelmének tudatosulása által gyakorlatilag át kell törni." Így Lukács. Ehhez az áttöréshez kínál segédanyagot e remek album, a maga pompás illusztrációival. Hogy aztán éttermi asztalunk mellől ez az áttörés mégsem lehetséges, mivel "a Fennállónak megvan az a végtelen előnye, hogy fennáll" (mondta Hume), arról már nem a szerkesztők tehetnek.

- banza -

Scolar Kiadó, 2007, 320 oldal, 5995 Ft

*****

Wagner Trisztán és Izolda című operájának ez az 1983-ban készült felvétele elsősorban Jean-Pierre Ponnelle miatt lett híres - több mint híres: hivatkozási alap, etalon -, aki egy személyben a rendezője, díszlet- és jelmeztervezője, sőt az élő előadás hat kamerával rögzített képeiből montírozott filmváltozat készítője is. Mégsem "rendezői önkényről" van szó, épp ellenkezőleg, Ponnelle egyik legnagyobbja volt a "darabhűség" elvéhez ragaszkodó, kihalófélben lévő mestereknek. Emblémájává a második felvonás vált. Ennek egyetlen díszlete a hatalmas színpadot teljesen betöltő fa, amely varázslatos éjszakai fényekben játszik, hogy a felvonás végére kijózanító fekete-fehér árnyképpé váljék.

A hatalmas szerelmi kettős - Johanna Meier és René Kollo személyes és vokális intenzitásának köszönhetően -, megtámogatva a világítás, illetve a közelképek erejével, a végtelen szenvedélyt egyesíti az intim kamaradrámával. Nem beszélve a bődületes Matti Salminenről (Marke) és a már fiatalon jelentős Hanna Schwarzról (Brangäne). Fény-árnyék, valóság és tünemény, szerelem és halál - a darab múlhatatlan egzisztenciális közhelyei - a szerzővel kongeniális megfogalmazást nyernek. A maga idején még merészségnek számított, hogy az utolsó fél órát Ponnelle nem "realitásként", hanem Trisztán látomásaként fogja föl - ezzel együtt (és Daniel Barenboim nüanszokra érzékeny, színgazdag vezényletével) ez az előadás a mára gyakran önmaga paródiájaként megjelenő hagyományos operajátszás egyik csúcsa.

- káté -

Deutsche Grammophon, 2 DVD, Universal

*****

Négyszer szólók Ez az etűdfüzér kifejezetten összművészeti vállalkozás, ám ez csak akkor baj, ha a táncos színészi képességei rosszak, de ilyen veszély most nem fenyegetett. A női lét kérdéseit igen változatosan, gyengéd humorral adaptáló és egyre népszerűbb koreográfus, Hód Adrienn, valamint a fotós-író-zenész, Glázer Attila első közös darabja mintha négy zenés fénykép lett volna vagy négy videoinstalláció. Szobrot azért nem mondhatok, mert a táncosok jelenléte már a műterem-világítás miatt is igen áttetsző volt, lírai, mintha négy nagyon magányos szerepmodelltorzó mutatta volna be, hogy miért vagy éppen miért nem érdemes.

A Zenélő doboz című jelenetet Cuhorka Emese táncolta, idétlen, kislányos balettruhában, bekötött szájjal, talán egy felvételi meghallgatás előtt, elhagyatva, bizonytalanul. Kiderült, hogy mennyire megmosolyogtató és szívfájdító egy marionett élete. Kovács Kata Vonaton című szólója kevésbé volt konkrét, bár búcsúzkodott szorgalmasan, rappelt, mint ahogy a mozdony zakatol, és végre a felszabadult tánc is felvillant a térben, a jelmeze mégis jobban lekötött. Martin Kriszta ruháiban általában volt valami túlvilági brutalitás. A csúcsszólót Hadi Júlia adta elő Négyen voltak címmel, Vázsonyi János zenéjére. Négy fényforrás felől vagy felé kúszik, mászik, vonaglik, igen lidércesen, miközben a világítás amúgy is furcsán töri meg a végtagjait. A fénnyel etetett lényeknek ennél a résznél megy egyedül az azonosulás. A táncszimfónia befejező tétele neokultikus tánc, Virág Melinda adja elő Próba címmel, de ez nem a táncos próbára vonatkozik. Kommunikálni próbál, porból születnek a mozdulatai, konkrétan porzik körülötte a levegő, a gipsszel teli erszényzsebe miatt. Vizet köp, fémlábosban masszát kever, betapasztja a saját száját vele. Leveszi aztán, mint egy kozmetikai pakolást, de nem szólal meg, a semmibe vész.

- sisso -

MU Színház, szeptember 16.

****

Steve Roach: Immersion 1-3 A kortárs ún. könnyűzenében az ambient az egyik legtágabban értelmezett műfaji besorolás, a chill outtól a new age-en át a zajosabb indusztriális produktumokig sok mindent beleértenek. Hogy melyik értelmezés a helyes, alighanem eldönthetetlen - az viszont biztos, hogy ilyesfajta zene már jóval azelőtt létezett, hogy Brian Eno a hetvenes évek második felében ezzel a kifejezéssel definiálta akkori kísérleteit (ezek nyitódarabja az 1978-as Music for Airports című lemeze). A hatvanas-hetvenes évek - elsősorban német - experimentalistái próbálkoztak először azzal, hogy egy olyan különleges, hangokból álló zenei teret (környezet = ambience) teremtsenek, amely a largókon építkező különféle "természetes" zörejekkel (vízcsobogás, szélzúgás stb.) és finom elektronikus effektekkel igyekszik a hallgatóra hatni.

Az amerikai Steve Roach eme "eredeti" ambienttörekvések tipikus képviselője: csaknem nyolctucatnyi albumát döntően a meditatív hangzásvilág uralja, s ezek közül is az egyik legtöményebb - értsd: a befogadói figyelmet és türelmet a leginkább próbára tévő - anyag a tavaly óta külön-külön, majd idén egyetlen pakkban is kiadott Immersion. Az egyenként 73 perces, szélesen hömpölygő, végig ugyanazon az egy-két akkordon alapuló három tételt (First Light, Sleep Chamber, Still) nemhogy folyamatában, de külön-külön is igen megerőltető követni. Persze meglehet, a teljes ellazuláshoz, a "belső mozi" beindulásához - az ambient voltaképpeni értelméhez - az enyémnél jóval nagyobb rákészülés szükséges.

- bund -

Projekt, 2007

***

KMFDM: Tohuvabohu E héber szó olyan állapotra utal a Bibliában, ahol isten nincs jelen. A mai nyelv ennek nyomdokán tömegbunyót, rendetlenséget, mindenfajta kaotikus állapotot is szeret így megnevezni. Sascha Konietzko meg az új KMFDM-lemezt nevezte el így - nyilván azért is, mert baromi jól hangzik.

A KMFDM a németek válasza a Laibachra - negyed évszázad alatt a darkwave-indusztriál hatásokkal operáló banda fokozatosan lett egyre erőteljesebb, ezredforduló utáni anyagaik mégis mintha könnyedebbek, habosabbak lennének az eddigieknél, a masszív hangzás, a finoman adagolt szemplerezés, az ipari stílusra annyira jellemző sötétség ellenére is. Ortodox rajongók épp azt nehezményezik, amitől különb lesz a sok tucatindusztriáltól: Lucia Cifarelli perverzül nyöszörgő hangját, a tempósabb darabok mellé beiktatott lomhább felvételeket, a stílussal ironizáló megoldásokat. A WWIII (2003), az azt követő Hau Ruck (2005) és a nemrég megjelent új lemez mind hozzák ezt a meglepő változatosságot, ráadásul egyre szebben és jobban.

A lemez nyitányaként funkys bőgőzés hallható a Superpower elején, valamint a bandát ajnározó szövegek - ez esetben nem öngúnyból, hanem rajongók szájából. Ugyanitt középtájt egy kis dzsesszes szaxofon. Tovább hallgatva az albumot, folyton kísért a gondolat, hogy ez nem más, mint egy kicsit gitárosabb technó-pop lemez. És röhejes módon így élvezhető igazán. Van persze pár keményebb pillanat is, mint például a pörgős Saft und Kraft vagy a már-már goának is beillő címadó a maga sátáni hangon dörmögött latin frázisaival. Ugyanakkor ott a Looking For Strange, ami egy óvatlan pillanatban diszkóhimnusszá is válhatna, a meglepő törésekkel operáló Fait Accompli vagy a Los Ninos Del Parque c. feldolgozás bohém elektro-indusztriálja. Ösz-szességében egészséges elegyét kapjuk gitároknak és elektronikának, zajnak és éneknek. Káosz ez, a rendezett fajtából.

H. A.

KMFDM/Metropolis, 2007

*****

11. Filmemlékezet Fesztivál Az örökkévalóságból 50 év már eltelt: ötvenéves a '92 óta Örökmozgóként ismert Filmmúzeum; és vele együtt ünnepel anyacége, a hasonló korú Magyar Nemzeti Filmarchívum is. Van mit.

*

A szakállas vicc szerint a Carnegie Hallba nem holmi közlekedési eszközzel, hanem sok-sok gyakorlással juthat el az ember. A Magyar Nemzeti Filmarchívumba sem csak a 22-es busz visz fel: az intézmény a körútról is megközelíthető, legnépszerűbb bejárata a Dob utca és az Erzsébet körút sarkán, az Örökmozgóból nyílik. Fent, az archívumban a háttérmunka folyik, lent, a körúton a vetítés, szeptemberben például a kerek évfordulónak szentelt 11. Filmemlékezet Fesztivál. Az archívum munkatársai megkönnyítik az emlékezést, mert bár az ötven év ránk eső részéből személyes élmény is akad bőven, a nosztalgia csak fakultatív része a programnak; a vetítőteremben az eltűnt filmidő felgöngyölítése folyik gőzerővel. S minthogy sok esetben a hírességek, épp az Örökmozgó áldásos tevékenysége jóvoltából, megfutották a maguk köreit, és ma már többnyire repertoárdarabnak számítanak, az emlékezés táncrendjébe beleférnek a másodvonal gyöngyszemei is. Olyasmik például, mint a Szerelmi valcer, ez a német és angol nyelvű változatban is terjesztett mulatós románc, mely hitelt érdemlően bizonyítja, hogy a német film sokat emlegetett nagy korszakában sem csak expresszionista remekművek születtek. De kordokumentum ez is, miként majd a Hippolyt remake-je is az lesz egyszer - utóbbi a 91. Filmemlékezet Fesztiválra még simán beérhet. A '29-es Valcernek például alig nyolcvan év kellett ahhoz, hogy visszatornázza magát a felejtésből, pedig anno szétnézték a filmet, melyben sokat és elég komoly érzésekről énekelnek, az automobilok pedig 50 kilométer/órás sebességgel vágtatnak az utakon. A mi valcerünket elfeledett sztárok járják: a szoknyavadász nagyherceg éppúgy ropja, mint az álruhás széptevő és - legnagyobb örömünkre - Glauziusz bácsi előképe, a homlokát rémülten törölgető, éneklő kishivatalnok is elkesergi a magáét. Míg a Szerelmi valcer bája a bolhapiacok porcelánjuhászáéval vetekszik, a Piz Palü fehér pokla jóval nemesebb giccs, ugyanebből az évjáratból. A hegyi vagy hegymászófilmek szép példája, egyesek szerint a legszebb, olyan mászásokkal és mentésekkel, hogy azokat a Cliffhanger kaszkadőr szakértői is megirigyelhették volna. De nemcsak az áldozatokat követelő, kíméletlen hegycsúcs komor képei vagy a gleccserek mélyéről és repülőről is filmező operatőrök mutatványai ütősek, hanem a főszereplő, Leni Riefenstahl mosolya is. Ekkora műmosolyt ilyen friss tájképeken ritkán látni, e mai szemmel félresikerült, túlzó arckifejezések azonban ugyanúgy hozzátartoznak a filmemlékezethez, mint a dicsőséges, nagy pillanatok. Bőséges felhozatal mutatkozik mindkettőből az Örökmozgó ünnepi programjában.

Köves Gábor

Szerelmi valcer - szeptember 23.; 16.30

Piz Palü fehér pokla - szeptember 25.; 18.30

*****

Donizetti: Don Pasquale Mára megannyi reprezentatív felvétel s operacsillagokat felvonultató premier bizonyítja, hogy a zürichi operaház bízvást a kontinens egyik vezető dalszínházának tekinthető. Legújabban Donizetti bájosan kegyetlen vígoperájának 2006-ban rögzített előadása győzhet meg bennünket e tényről: remek operazenekar követi az olasz repertoár aggastyánként is biztos kezű éldirigensének, Nello Santinak az irányítását, a színpadon pedig hétpróbás világsztárok zöngedeznek. A címszerepben példának okáért maga Ruggiero Raimondi lubickol, s nehéz elragadtatás nélkül szemlélni, amint a közelmúlt operai világának talán legimpozánsabb férfiúja a vén, ámbár vágyálmaiban még legénykedő trotlit adja. Az öregúr megleckéztetésére összeszövetkező fiatalok ugyancsak feltétlenül dicsérendők: Isabel Rey cserfes és tűzrőlpattant Norina, míg a bennfentes háziorvost, Malatesta doktort alakító Oliver Widmer elegáns könnyedséggel, meleg színű baritonhangon énekel. Ám az előadás tüneményszerűségét alkalmasint mégis a tenor Juan Diego Flóreznek (Ernesto) köszönhetjük. Játékkészségét, hangjának szépségét vagy épp bombabiztos, pazar magas regiszterét méltán adorálja a hozzáértő közönség, s újabban mintha már vonzó külsejét is megbocsátanák neki az örökkön fogást kereső kritikusok.

Grischa Asagaroff rendezését vérmérséklettől függően jópofának éppúgy ítélhetjük, mint olcsón vásárinak: a második gyermekkorában leledző címszereplő például plüssmacikat gyűjt, a léha ifjú Ernesto teniszütővel a kezében lép a színpadra stb., stb. Meglehet, a lépten-nyomon felbukkanó harsány megoldások ízetlen túlzásnak tűnnek, ám az is igaz, hogy a vígoperai színjátszás soha, bizony még Donizetti korában sem válogatott az eszközökben. S ha netán ez a felismerés sem lágyítaná meg a szívünket, hát akkor egyszerűen csak figyeljünk az énekesekre!

László Ferenc

Decca, 2007

*****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.