- banza -
Scolar Kiadó, 2007, 320 oldal, 5995 Ft
*****
Wagner Trisztán és Izolda című operájának ez az 1983-ban készült felvétele elsősorban Jean-Pierre Ponnelle miatt lett híres - több mint híres: hivatkozási alap, etalon -, aki egy személyben a rendezője, díszlet- és jelmeztervezője, sőt az élő előadás hat kamerával rögzített képeiből montírozott filmváltozat készítője is. Mégsem "rendezői önkényről" van szó, épp ellenkezőleg, Ponnelle egyik legnagyobbja volt a "darabhűség" elvéhez ragaszkodó, kihalófélben lévő mestereknek. Emblémájává a második felvonás vált. Ennek egyetlen díszlete a hatalmas színpadot teljesen betöltő fa, amely varázslatos éjszakai fényekben játszik, hogy a felvonás végére kijózanító fekete-fehér árnyképpé váljék.
A hatalmas szerelmi kettős - Johanna Meier és René Kollo személyes és vokális intenzitásának köszönhetően -, megtámogatva a világítás, illetve a közelképek erejével, a végtelen szenvedélyt egyesíti az intim kamaradrámával. Nem beszélve a bődületes Matti Salminenről (Marke) és a már fiatalon jelentős Hanna Schwarzról (Brangäne). Fény-árnyék, valóság és tünemény, szerelem és halál - a darab múlhatatlan egzisztenciális közhelyei - a szerzővel kongeniális megfogalmazást nyernek. A maga idején még merészségnek számított, hogy az utolsó fél órát Ponnelle nem "realitásként", hanem Trisztán látomásaként fogja föl - ezzel együtt (és Daniel Barenboim nüanszokra érzékeny, színgazdag vezényletével) ez az előadás a mára gyakran önmaga paródiájaként megjelenő hagyományos operajátszás egyik csúcsa.
- káté -
Deutsche Grammophon, 2 DVD, Universal
*****
Négyszer szólók Ez az etűdfüzér kifejezetten összművészeti vállalkozás, ám ez csak akkor baj, ha a táncos színészi képességei rosszak, de ilyen veszély most nem fenyegetett. A női lét kérdéseit igen változatosan, gyengéd humorral adaptáló és egyre népszerűbb koreográfus, Hód Adrienn, valamint a fotós-író-zenész, Glázer Attila első közös darabja mintha négy zenés fénykép lett volna vagy négy videoinstalláció. Szobrot azért nem mondhatok, mert a táncosok jelenléte már a műterem-világítás miatt is igen áttetsző volt, lírai, mintha négy nagyon magányos szerepmodelltorzó mutatta volna be, hogy miért vagy éppen miért nem érdemes.
A Zenélő doboz című jelenetet Cuhorka Emese táncolta, idétlen, kislányos balettruhában, bekötött szájjal, talán egy felvételi meghallgatás előtt, elhagyatva, bizonytalanul. Kiderült, hogy mennyire megmosolyogtató és szívfájdító egy marionett élete. Kovács Kata Vonaton című szólója kevésbé volt konkrét, bár búcsúzkodott szorgalmasan, rappelt, mint ahogy a mozdony zakatol, és végre a felszabadult tánc is felvillant a térben, a jelmeze mégis jobban lekötött. Martin Kriszta ruháiban általában volt valami túlvilági brutalitás. A csúcsszólót Hadi Júlia adta elő Négyen voltak címmel, Vázsonyi János zenéjére. Négy fényforrás felől vagy felé kúszik, mászik, vonaglik, igen lidércesen, miközben a világítás amúgy is furcsán töri meg a végtagjait. A fénnyel etetett lényeknek ennél a résznél megy egyedül az azonosulás. A táncszimfónia befejező tétele neokultikus tánc, Virág Melinda adja elő Próba címmel, de ez nem a táncos próbára vonatkozik. Kommunikálni próbál, porból születnek a mozdulatai, konkrétan porzik körülötte a levegő, a gipsszel teli erszényzsebe miatt. Vizet köp, fémlábosban masszát kever, betapasztja a saját száját vele. Leveszi aztán, mint egy kozmetikai pakolást, de nem szólal meg, a semmibe vész.
- sisso -
MU Színház, szeptember 16.
****
Steve Roach: Immersion 1-3 A kortárs ún. könnyűzenében az ambient az egyik legtágabban értelmezett műfaji besorolás, a chill outtól a new age-en át a zajosabb indusztriális produktumokig sok mindent beleértenek. Hogy melyik értelmezés a helyes, alighanem eldönthetetlen - az viszont biztos, hogy ilyesfajta zene már jóval azelőtt létezett, hogy Brian Eno a hetvenes évek második felében ezzel a kifejezéssel definiálta akkori kísérleteit (ezek nyitódarabja az 1978-as Music for Airports című lemeze). A hatvanas-hetvenes évek - elsősorban német - experimentalistái próbálkoztak először azzal, hogy egy olyan különleges, hangokból álló zenei teret (környezet = ambience) teremtsenek, amely a largókon építkező különféle "természetes" zörejekkel (vízcsobogás, szélzúgás stb.) és finom elektronikus effektekkel igyekszik a hallgatóra hatni.
Az amerikai Steve Roach eme "eredeti" ambienttörekvések tipikus képviselője: csaknem nyolctucatnyi albumát döntően a meditatív hangzásvilág uralja, s ezek közül is az egyik legtöményebb - értsd: a befogadói figyelmet és türelmet a leginkább próbára tévő - anyag a tavaly óta külön-külön, majd idén egyetlen pakkban is kiadott Immersion. Az egyenként 73 perces, szélesen hömpölygő, végig ugyanazon az egy-két akkordon alapuló három tételt (First Light, Sleep Chamber, Still) nemhogy folyamatában, de külön-külön is igen megerőltető követni. Persze meglehet, a teljes ellazuláshoz, a "belső mozi" beindulásához - az ambient voltaképpeni értelméhez - az enyémnél jóval nagyobb rákészülés szükséges.
- bund -
Projekt, 2007
***
KMFDM: Tohuvabohu E héber szó olyan állapotra utal a Bibliában, ahol isten nincs jelen. A mai nyelv ennek nyomdokán tömegbunyót, rendetlenséget, mindenfajta kaotikus állapotot is szeret így megnevezni. Sascha Konietzko meg az új KMFDM-lemezt nevezte el így - nyilván azért is, mert baromi jól hangzik.
A KMFDM a németek válasza a Laibachra - negyed évszázad alatt a darkwave-indusztriál hatásokkal operáló banda fokozatosan lett egyre erőteljesebb, ezredforduló utáni anyagaik mégis mintha könnyedebbek, habosabbak lennének az eddigieknél, a masszív hangzás, a finoman adagolt szemplerezés, az ipari stílusra annyira jellemző sötétség ellenére is. Ortodox rajongók épp azt nehezményezik, amitől különb lesz a sok tucatindusztriáltól: Lucia Cifarelli perverzül nyöszörgő hangját, a tempósabb darabok mellé beiktatott lomhább felvételeket, a stílussal ironizáló megoldásokat. A WWIII (2003), az azt követő Hau Ruck (2005) és a nemrég megjelent új lemez mind hozzák ezt a meglepő változatosságot, ráadásul egyre szebben és jobban.
A lemez nyitányaként funkys bőgőzés hallható a Superpower elején, valamint a bandát ajnározó szövegek - ez esetben nem öngúnyból, hanem rajongók szájából. Ugyanitt középtájt egy kis dzsesszes szaxofon. Tovább hallgatva az albumot, folyton kísért a gondolat, hogy ez nem más, mint egy kicsit gitárosabb technó-pop lemez. És röhejes módon így élvezhető igazán. Van persze pár keményebb pillanat is, mint például a pörgős Saft und Kraft vagy a már-már goának is beillő címadó a maga sátáni hangon dörmögött latin frázisaival. Ugyanakkor ott a Looking For Strange, ami egy óvatlan pillanatban diszkóhimnusszá is válhatna, a meglepő törésekkel operáló Fait Accompli vagy a Los Ninos Del Parque c. feldolgozás bohém elektro-indusztriálja. Ösz-szességében egészséges elegyét kapjuk gitároknak és elektronikának, zajnak és éneknek. Káosz ez, a rendezett fajtából.
H. A.
KMFDM/Metropolis, 2007
*****
11. Filmemlékezet Fesztivál Az örökkévalóságból 50 év már eltelt: ötvenéves a '92 óta Örökmozgóként ismert Filmmúzeum; és vele együtt ünnepel anyacége, a hasonló korú Magyar Nemzeti Filmarchívum is. Van mit.
*
A szakállas vicc szerint a Carnegie Hallba nem holmi közlekedési eszközzel, hanem sok-sok gyakorlással juthat el az ember. A Magyar Nemzeti Filmarchívumba sem csak a 22-es busz visz fel: az intézmény a körútról is megközelíthető, legnépszerűbb bejárata a Dob utca és az Erzsébet körút sarkán, az Örökmozgóból nyílik. Fent, az archívumban a háttérmunka folyik, lent, a körúton a vetítés, szeptemberben például a kerek évfordulónak szentelt 11. Filmemlékezet Fesztivál. Az archívum munkatársai megkönnyítik az emlékezést, mert bár az ötven év ránk eső részéből személyes élmény is akad bőven, a nosztalgia csak fakultatív része a programnak; a vetítőteremben az eltűnt filmidő felgöngyölítése folyik gőzerővel. S minthogy sok esetben a hírességek, épp az Örökmozgó áldásos tevékenysége jóvoltából, megfutották a maguk köreit, és ma már többnyire repertoárdarabnak számítanak, az emlékezés táncrendjébe beleférnek a másodvonal gyöngyszemei is. Olyasmik például, mint a Szerelmi valcer, ez a német és angol nyelvű változatban is terjesztett mulatós románc, mely hitelt érdemlően bizonyítja, hogy a német film sokat emlegetett nagy korszakában sem csak expresszionista remekművek születtek. De kordokumentum ez is, miként majd a Hippolyt remake-je is az lesz egyszer - utóbbi a 91. Filmemlékezet Fesztiválra még simán beérhet. A '29-es Valcernek például alig nyolcvan év kellett ahhoz, hogy visszatornázza magát a felejtésből, pedig anno szétnézték a filmet, melyben sokat és elég komoly érzésekről énekelnek, az automobilok pedig 50 kilométer/órás sebességgel vágtatnak az utakon. A mi valcerünket elfeledett sztárok járják: a szoknyavadász nagyherceg éppúgy ropja, mint az álruhás széptevő és - legnagyobb örömünkre - Glauziusz bácsi előképe, a homlokát rémülten törölgető, éneklő kishivatalnok is elkesergi a magáét. Míg a Szerelmi valcer bája a bolhapiacok porcelánjuhászáéval vetekszik, a Piz Palü fehér pokla jóval nemesebb giccs, ugyanebből az évjáratból. A hegyi vagy hegymászófilmek szép példája, egyesek szerint a legszebb, olyan mászásokkal és mentésekkel, hogy azokat a Cliffhanger kaszkadőr szakértői is megirigyelhették volna. De nemcsak az áldozatokat követelő, kíméletlen hegycsúcs komor képei vagy a gleccserek mélyéről és repülőről is filmező operatőrök mutatványai ütősek, hanem a főszereplő, Leni Riefenstahl mosolya is. Ekkora műmosolyt ilyen friss tájképeken ritkán látni, e mai szemmel félresikerült, túlzó arckifejezések azonban ugyanúgy hozzátartoznak a filmemlékezethez, mint a dicsőséges, nagy pillanatok. Bőséges felhozatal mutatkozik mindkettőből az Örökmozgó ünnepi programjában.
Köves Gábor
Szerelmi valcer - szeptember 23.; 16.30
Piz Palü fehér pokla - szeptember 25.; 18.30
*****
Donizetti: Don Pasquale Mára megannyi reprezentatív felvétel s operacsillagokat felvonultató premier bizonyítja, hogy a zürichi operaház bízvást a kontinens egyik vezető dalszínházának tekinthető. Legújabban Donizetti bájosan kegyetlen vígoperájának 2006-ban rögzített előadása győzhet meg bennünket e tényről: remek operazenekar követi az olasz repertoár aggastyánként is biztos kezű éldirigensének, Nello Santinak az irányítását, a színpadon pedig hétpróbás világsztárok zöngedeznek. A címszerepben példának okáért maga Ruggiero Raimondi lubickol, s nehéz elragadtatás nélkül szemlélni, amint a közelmúlt operai világának talán legimpozánsabb férfiúja a vén, ámbár vágyálmaiban még legénykedő trotlit adja. Az öregúr megleckéztetésére összeszövetkező fiatalok ugyancsak feltétlenül dicsérendők: Isabel Rey cserfes és tűzrőlpattant Norina, míg a bennfentes háziorvost, Malatesta doktort alakító Oliver Widmer elegáns könnyedséggel, meleg színű baritonhangon énekel. Ám az előadás tüneményszerűségét alkalmasint mégis a tenor Juan Diego Flóreznek (Ernesto) köszönhetjük. Játékkészségét, hangjának szépségét vagy épp bombabiztos, pazar magas regiszterét méltán adorálja a hozzáértő közönség, s újabban mintha már vonzó külsejét is megbocsátanák neki az örökkön fogást kereső kritikusok.
Grischa Asagaroff rendezését vérmérséklettől függően jópofának éppúgy ítélhetjük, mint olcsón vásárinak: a második gyermekkorában leledző címszereplő például plüssmacikat gyűjt, a léha ifjú Ernesto teniszütővel a kezében lép a színpadra stb., stb. Meglehet, a lépten-nyomon felbukkanó harsány megoldások ízetlen túlzásnak tűnnek, ám az is igaz, hogy a vígoperai színjátszás soha, bizony még Donizetti korában sem válogatott az eszközökben. S ha netán ez a felismerés sem lágyítaná meg a szívünket, hát akkor egyszerűen csak figyeljünk az énekesekre!
László Ferenc
Decca, 2007
*****
