Látszólag három, egymástól eltérő, különböző stílusú művész munkái láthatóak a Volksbank budapesti központi épületének galériájában. Ami közös bennük, hogy nők, de mielőtt a nőművészet ingoványos terepére merészkednénk, le kell szögeznünk, hogy a három alkotó - Moizer Zsuzsa, Paál Zsuzsanna és Tamás Claudia - művészetére nem jellemző a nemzetközi művészet korábbi emancipációs, mozgalmi jellegű feminista állásfoglalása, illetve a mostani, a nemek közötti hatalmi, politikai erőviszonyokat és a nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiákat megkérdőjelező/romboló posztfeminista alkotói módszer. S bár nyilvánvaló, hogy három egyedi, sajátosan női szemléletmód tárgyiasult lenyomataival találkozhatunk, mégsem igaz, hogy ezek a művek kritikusan, ironikusan és rejtetten "tematizálnák" a női, a nemi vagy a társadalmi identitás kérdéseit, vagy csakis ezekre a problémákra fókuszálnának. Ezt erősíti a kiállítás kacifántos szóösszetételű alcíme is ("ön-arc-fény-film-kép") - mintegy lila ködbe, sejtelmes-bonyolult atmoszférába burkolva a kiállított műveket. Ahhoz pedig, hogy a kiállítás kurátora, Bretus Imre által "spirituális lüktetésnek" nevezett hangulatban rendet vágjunk, hogy női művészek munkáit elemezzük, nincs szükség a nőművészet elméleti kereteire.
Moizer Zsuzsa évek óta önmagával, saját énképével foglalkozik, a korábbi akvarellképek után most olajjal megfestve. A technikai váltásnak elhanyagolható a szerepe, hiszen a fájdalmas, mindig a szemünkbe pillantó gombszemek tulajdonosai, ezek az egymáshoz igen hasonló, bánatos önarcképek, illetve a felvázolt, szinte csak sárgás-barnás körvonalaikkal jelzett frontális alakok viszonya a fehér képterekhez ugyanaz maradt. A gyerekes, alig fejlett női testekből, szomorú szemekből, biggyedt-csücsöri ajkakból fojtogató kétségbeesés árad, a kitárulkozásban rejlő kiszolgáltatottság felismerése pedig zavarba ejti a befogadót. A Belső kert önarcképsorozatában a halál árnyékában lebegő testetlen testeket, szenvedő alakokat (Moizer korábbi művein vércseppek, véres kezek, csonka végtagok is feltűntek) most apró majomkenyérfaágak zöld levelei fonják körül. A kezekből, nyakakból sarjadó növénykék egyszerre nyugtatóak és borzongatóak, akárcsak azok a kisdedek, akik mintegy lenyomják, meglovagolják női hordozóikat. Míg korábban a magán-szenvedéstörténethez a keretet szentek és vértanúk (Szent Klára és Febronia) élete adta, most Moizer az egyiptomi és a hellenisztikus mitológia egyes elemeit használja fel, olvassa női módon. Egyszerre idéz fel antropomorf lényeket (kariatida, galambtestű nő) és antik ikonográfiai típusból kialakuló ókeresztény motívumot (a vállán bárányt tartó Jó pásztor itt egyértelműen nő), illetve használja fel egy ismert szoborcsoport kompozíciós sémáját (ahol a laokoóni kígyó helyébe egy vastag hajfonat kerül). Moizer folyamatos arcsokszorozásának végpontján a természetes duplikátumok állnak (Ikrek sorozat) - a csak hajszínűkben különböző lányalakok egyszerre idézik meg az ikrekkel kapcsolatos archaikus és az identitás elvesztésétől/fel nem lelésétől való modern félelmeket.
Míg Moizer privát passióihoz egyfajta keretként szolgálnak a különböző mitológiák, az animációsfilm-készítő és grafikus Paál Zsuzsanna munkája az individuális mitológiák áramlatához köthető. Az istalláció egy időn túli, harmóniára és teljességre vágyakozó állapotot idéz meg, földön kívüli lényekkel, vízzel, fénnyel és hangokkal. Egy kis medence szélén embertestű, gémfejű alakok fordulnak a víztükör felé, lassan mozgó szárnyaik árnyéka egybevegyül a háttérre vetülő vízrészletek képeivel, miközben valódi vízcsobbanásokat hallhatunk. A rituálisan ismétlődő, ismeretlen célú szertartás titokzatos, természetfeletti hangulatát az az ellentét okozza, amely a röghöz kötöttségből (a madárlények sohasem röppennek el), illetve a fények és hangok mindig változó mozgásából fakad - más kérdés, hogy ki és milyen mértékben hajlamos befogadni vagy átélni ezt.
Mindenesetre egy önállóan teremtett, eddig nem létező világot ismerhetünk meg, nem úgy, mint Tamás Claudia munkáin, aki készen kapott ikonok, jelesül kultikus, eszményképpé és sztárrá vált nők (például Madonna, Audrey Hepburn) arcképeit, illetve nem kevésbé híres filmes párok képeit (pl. Liz Taylor és Richard Burton) kapcsolja saját, hasonló beállításban felvett fényképeihez. Az Én mint Uma Thurman tükörkópiája, a művésznő és barátja mint Marilyn Monroe és Yves Montand klónjai - mindez cseppet sem ironikus onnan nézve, hogy Tamás önmagában egyszerre látja "a gyermeket, a szépet és a vonzót". Hiába az igyekezet, hogy megemelje ezt az egyszerű leképezést - Tamás a fotó után megfestett mitologikus show-business hősökből, illetve az önmagából és párjából összeálló képre véletlenszerűen festéket önt -, ha hiányzik belőle az önreprezentáció megélt mélysége. Persze ez is létező út - csak egy kicsit könnyű, sekélyes (nő)művészeti megoldásnak tűnik.
Volksbank Galéria, Budapest, Istenhegyi út 40/A. Nyitva: október 9-ig, hétfőn, szerdán és csütörtökön 10.15 és 19.15 óra között, kedden és pénteken 7.45 és 13.00 között
