Zene

Kosztümös film, 1996-ig megyünk vissza az időben. Régen minden jobb volt, háziasabb és természetközelibb, az Alzheimer-kórban szenvedő, szép mellű (az alkotók hivatalos álláspontja) és művészlelkű hősnő például még vezetékes telefonba mondja be a nemrég még Zolofttal, újabban azonban már Viagrával házaló hősnek, hogy hagyjál, ne hívj stb.

Jó ideje kiábrándultunk már az amerikai álomból. A nagy mítosz lebontásából a vizuális művészetek igencsak kivették a részüket: a 20.

Érdekfeszítőbb lenne az Activision-franchise legújabb darabjának szórakoztatóipari jelentőségét taglalni, mint magát a terméket. A COD-sorozat új példánya ugyanis elrettentően unalmas, slendrián, a profeszszionalizmus álarcába bújtatott gagyiság.

Csád a mezei turizmusban fokozott biztonsági kockázatot jelentő célország, a filmfesztivál-turizmusban viszont egzotikus helyszín, ahol állandó a dúlás, annak is a polgárháborús fajtája. Létezni és filmezni egyaránt veszélyes elfoglaltság a térségben; az immár Párizsban élő Mahamat-Saleh Haroun mindkettőt kipróbálta, az Egy néma kiáltással pedig a zsűri díjával távozott Cannes-ból.

A Quimby úgy lett szép lassan az ország legnépszerűbb koncertzenekara az elmúlt években, hogy utoljára 2005-ben jelentetett meg lemezt. Közben persze azért kijött egy s más: válogatás, EP-k, a Most múlik pontosan című dalukról meg kiderült, hogy a legkedveltebb magyar dal a Youtube-on - még ha nem is az ő előadásukban, hanem a Csík Zenekaréban. Az első helyre emelkedéshez kellett a Kispál és a Borz fokozatos széthullása, végül pedig megszűnése is, no meg az, hogy nincsenek ifjú titánok a színen, akik Kiss Tibiéknek konkurenciát jelentenének.

Ha azzal jönnek nekem, hogy egy filmet nem a filmnyelv, hanem a rendező buddhista vallása felől kell értelmezni, még hajlanék is a meghátrálásra: nyilván a nézőkben van a hiba, akik nem tudnak eleget a buddhizmusról. De mielőtt szégyenkezve kiosonnánk a moziból, próbáljuk meg elképzelni ugyanezt az állítást katolikus (anabaptista, unitárius, kabbalista, szcientológus stb.) rendezővel, persze csak futólag, mert még elragadtatnánk magunkat.

Az megvan, amikor Bart Simpson dobol? Pedig nagyon vicces;

Operát játszani az Operettben, s hozzá mindjárt összepárosítani egymással két jócskán eltérő karakterű egyfelvonásost, Puccinit és Vajda János 1988-as kortárs operáját - merész és tiszteletre méltó vállalkozás. Olyasforma nagyralátó tett, amelyhez mámorító megdicsőülés vagy tragikus bukás illenék. Csakhogy tudjuk, az élet gyönge elbeszélő, s így a múlt heti bemutatót sem írhatjuk le a végletek jelzőivel: elegyes, ingadozó színvonalú, rokonszenvességében is problematikus, ám gyengéivel együtt is sikert arató előadást láthattunk. Tehát zavarba ejtően kétarcú produkcióval szembesülhettünk, ha úgy tetszik, egészen a plakátfotó trükkjének szellemében.

A kitűnő esszéista könyvének címe némileg félrevezető; a tájékozatlan néző egyfajta befogadáselméleti (-történeti?, esetleg filozófiai?) munkát várna - s itt csak rábólinthatunk azokra a problémákra, melyeket a szerző az ÉS idei első számában felvet a címadás nehézségeivel kapcsolatban. A könyv valódi témáját az alcímben találhatjuk meg: Adalékok a látás újkori történetéhez.

Aix-en-Provence-ban járunk, 1885 augusztusában. Hősünk éppen olvas, amikor dörömbölnek szegényes padlásszobája ajtaján: bíró úr, bíró úr! Ám mielőtt megtudnánk, mire ez a nagy sietség, sokkal okosabbak leszünk, megismerjük a pályakezdő ifjú bíró és az őt körülvevő társadalom preferenciáit. A valahonnan a nem túl reményteli legalsó középosztályból feltörekvő ifjú értelmiségi éppen Zola friss mesterművét, a Germinalt olvassa, de az asztalán hever A fajok eredete is, ami már jó negyedszázada számít - akkor örök életűnek saccolható - botránykőnek. Így hát, mielőtt ajtót nyitna, gondosan elrejti mindkét kötetet egy Biblia mögé a polcra.

Philip Roth legújabb, magyarul megjelent könyve, a Kiégés főhőse, az ünnepelt amerikai színész, Simon Axler hatvan felett akkor mond csődöt a színpadon, amikor elkezd játszani - amikor elkezdi azt játszani, hogy ő voltaképpen játszik. Korábbi sikereit ugyanis annak köszönhette, hogy saját magát, saját személyiségét tette bele a karakterekbe; néhány nagy bukás után pedig kénytelen rádöbbenni arra, hogy nem más, mint saját hibáinak a leltára. "Oda a varázsa. Elfogyott az ihlete" - ezekkel a rövid, tűszúrásszerű mondatokkal kezdődik a kisregény. Elfogyott a hitele. Átlát saját ürességén.

Egy élhetőbb és boldogabb világban, ahol a Motörhead főnöke, Ian "Lemmy" Kilmister a hozzá méltó ismertséggel bírna (vagyis úgy másfélszer-kétszer népszerűbb lenne, mint az Amerikai Egyesült Államok elnöke), ezt a lemezkritikát megúszhatnám egyetlen mondattal: megjelent a Motörhead új albuma, a címe pedig The Wörld Is Yours. Mindenki tudná, mire számítson, hiszen a tavaly fennállásának harmincötödik évfordulóját ünneplő Motörhead egy hithű muzulmán következetességével ragaszkodik ahhoz a zenei stílushoz, amivel annak idején világhíres lett - vagyis a tufa kettőnégyekre, whisky áztatta énekhangra és laza csuklóval elővezetett gitározásra épülő rock 'n 'rollhoz. A huszadik Motörhead-lemezről sem lehet különösebb újdonságot mondani.

Stephen Frears filmje tele van tehenekkel; a sok balga jószág a fiktív és festői Ewedown határában legel, s várja a pillanatot, amikor a dramaturgiának épp szüksége lesz rá. Nem messze izgágább élőlények csoportosulnak: kiadott és kiadatlan, hű és hűtlen írók, köztük egy olyan is, aki rendre Thomas Hardyval jön, és ezzel, mintegy felkérésre, ki is beszél a Posy Simmonds Guardianban közölt, Thomas Hardyt remixelő képregényéből készült filmből.