Könyv - A nagyító titka - Földényi F. László: Képek előtt állni

Zene

A kitűnő esszéista könyvének címe némileg félrevezető; a tájékozatlan néző egyfajta befogadáselméleti (-történeti?, esetleg filozófiai?) munkát várna - s itt csak rábólinthatunk azokra a problémákra, melyeket a szerző az ÉS idei első számában felvet a címadás nehézségeivel kapcsolatban. A könyv valódi témáját az alcímben találhatjuk meg: Adalékok a látás újkori történetéhez.

A kitűnő esszéista könyvének címe némileg félrevezető; a tájékozatlan néző egyfajta befogadáselméleti (-történeti?, esetleg filozófiai?) munkát várna - s itt csak rábólinthatunk azokra a problémákra, melyeket a szerző az ÉS idei első számában felvet a címadás nehézségeivel kapcsolatban. A könyv valódi témáját az alcímben találhatjuk meg: Adalékok a látás újkori történetéhez.

A látás megváltozásának okait és miértjét bemutató kötet központi alakja - a Földényinek oly kedves, írásaiban gyakran megjelenő figura - Caspar David Friedrich, s ezen belül kiemelten a Vándor a ködtenger felett (1818) című festménye. A szerző Friedrich és kortársai nyomán élvezetesen mutatja be a látás mindenhatóságába vetett hit megrendülését, a tiszta érzékelés, a közvetlen, ún. "ártatlan pillantás" igényének megjelenését, az addig örök érvényűnek tekintett perspektivikus ábrázolásmód háttérbe szorulását. Az értelmet kizáró megfigyelésre szép példa, hogy Friedrich egy ízben öt és fél órán keresztül nézett egyetlen fenyőfát - kérdés persze, hogy a koncentráció ilyen magas foka után mit is láthatott valójában. Feltehetően egy olyan látványegyüttest, melyben a jelentés nélküli tárgyak színekre, foltokra, szabálytalan alakú formákra bomlanak szét, s ebben nem nehéz felfedezni - mint arra Földényi is rámutat - az absztrakt festészet előzményeit. Friedrichet és kortársait legalább annyira izgatta, hogy miként lehet a látást teljessé tenni, egyidejűleg mindent látni, mintegy benne lenni a térben - s hogy ez a gondolat sem előzmény nélküli, arra példa a szerző által is szerepeltetett, kevéssé ismert két francia forradalmi építész, Ledoux és Boullée egy-egy műve -, mint az, hogy miként lehet a néző előtt megjeleníteni, mintegy a képbe foglalni a művész látópontját. Mindeközben Földényi igen plasztikusan elemzi Friedrich egy-egy művét, néhol feltárva a tökéletlen, mesterkélt vagy az öncenzúra által vezérelt megoldásokat.

Földényi imponálóan sok kortárs és modern szerzőt szerepeltet, részleteket olvashatunk például Humboldt, Blake, Schubert, Runge, Schopenhauer, Schelling vagy Friedrich kevésbé ismert festő kortársa, Carl Gustav Carus, továbbá Malevics és Kandinszkij írásaiból (sőt egy lábjegyzetből még azt is megtudhatjuk, hogy Goethe a neki nem tetsző műveket dühében az asztal sarkához csapdosta). A kötetet számos, meglepően jó minőségű fekete-fehér szövegközi reprodukció illusztrálja - s bár ily módon semmi sem vész el Mark Rothko 1964-es No. 1. című, valóban monokróm szürke munkájának "lényegéből", mégis inkább az eredeti, fekvő formátumot kellett volna alkalmazni. (Az egyetlen nyomdahiba, egy megismételt mondat egy lábjegyzetben található.)

A könyv valójában két részből épül fel, bár a második, amit kis megszorítással technikatörténeti résznek nevezhetünk, szervesen összekapcsolódik a német romantikus festőt és társait izgató problémákkal. Amikor ugyanis a művészek a sorozatképek, transzparens képek vagy a kép és keret problémáival foglalkoztak, nem függetleníthették magukat azoktól a vizuális változásoktól, amelyek immár a nagyközönséget is megérintették. A térbeli viszonyok érzékelését alapjaiban rengette meg a távcső, a mikroszkóp vagy a telegráf feltalálása és elterjedése, s bár az 1780-as években megjelenő légballon még csak kevesek számára volt elérhető, az új, odáig ismeretlen nézőpontot templomtornyokból is meg lehetett tapasztalni. A hétköznapi emberek szórakoztatását szolgálták a panorámaképek, az 1820-as években elterjedt pleoramák, amiktől a nézők tengeri betegséget kaptak - a közönség hullámokon ringó, de nem haladó csónakban ült, míg a csónak két oldalán hosszában mozgott a megfestett kép, mintegy azt az illúziót nyújtva, hogy a néző például a nápolyi öbölben hajókázik - vagy az Amerikában elterjedt moving panorama típus: a szórakozni vágyó, egy helyben ülő néző mellett végtelenített tájképek "suhantak el", emiatt úgy érezhette, mintha kocsikázna. 1829-ben egy párizsi akár egész napját eltölthette ilyesféle látványosságok közt, egymást követték - ahogy egy korabeli kritikus írta - a pano-, neo-, nyrio-, kigo-, dio- és georámák ("utazás a Föld középpontjába") meg kozmorámák ("a bolygók világa"). Földényi kitér a mozgás közbeni látvány megváltozására (omnibuszból, majd a vasúti kocsiból), a nagyvárosi létben színre lépő kószálóra, a baudelaire-i fl‰neurre, aki egészen új módon, mintegy kaleidoszkópban megjelenő látványként tekintett a kiállítócsarnokokban, pályaudvarokon, áruházakban nyüzsgő emberek mindig változó tömegére. A néhol kifejezetten ismeretterjesztésbe átcsapó összefoglalás után Földényi röviden felvázolja a műkritikusi szakma megjelenését, illetve történeti keretbe ágyazza a "mennyiben írhatók le a műalkotások" kérdését.

Mióta a táblaképek - kilépve eredeti közegükből - magányosan lógnak a múzeumi falakon, az "objektív" leírást szükségszerűen felváltja a befogadó/kritikus szubjektív ítélete, azaz egy mű értelmezése nem más, mint a néző belső érzéseinek kivetülése. S ahogy Földényi utolsó soraival mintegy visszakunkorítja írását a kezdőponthoz, úgy válik a kötet elején szereplő karikatúra egyben önportrévá. A metszeten egy parókás férfiút láthatunk, aki nagyítóval a kezében egy fekete festményt vizsgál elmélyülten. De ebben a nagyítóban nem a mű, hanem a kritikus arca bukkan fel.

Kalligram, 2010, 208 oldal, 2900 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.