Könyv - Prospero puskája - Philip Roth: Kiégés

  • Szegõ János
  • 2011. január 20.

Zene

Philip Roth legújabb, magyarul megjelent könyve, a Kiégés főhőse, az ünnepelt amerikai színész, Simon Axler hatvan felett akkor mond csődöt a színpadon, amikor elkezd játszani - amikor elkezdi azt játszani, hogy ő voltaképpen játszik. Korábbi sikereit ugyanis annak köszönhette, hogy saját magát, saját személyiségét tette bele a karakterekbe; néhány nagy bukás után pedig kénytelen rádöbbenni arra, hogy nem más, mint saját hibáinak a leltára. "Oda a varázsa. Elfogyott az ihlete" - ezekkel a rövid, tűszúrásszerű mondatokkal kezdődik a kisregény. Elfogyott a hitele. Átlát saját ürességén.

Philip Roth legújabb, magyarul megjelent könyve, a Kiégés főhőse, az ünnepelt amerikai színész, Simon Axler hatvan felett akkor mond csődöt a színpadon, amikor elkezd játszani - amikor elkezdi azt játszani, hogy ő voltaképpen játszik. Korábbi sikereit ugyanis annak köszönhette, hogy saját magát, saját személyiségét tette bele a karakterekbe; néhány nagy bukás után pedig kénytelen rádöbbenni arra, hogy nem más, mint saját hibáinak a leltára. "Oda a varázsa. Elfogyott az ihlete" - ezekkel a rövid, tűszúrásszerű mondatokkal kezdődik a kisregény. Elfogyott a hitele. Átlát saját ürességén.

Axler ismerős, talán túlzottan is ismerős figura azoknak, akik valamennyire is otthonosak Roth otthontalan regényvilágában. Önimádó és öngyűlölő, extrovertált és extravagáns férfi, keseredetten vén és belül megszeppenten kamasz olyan kreatív aurával és mentális kiterjedéssel, amely vonzza és taszítja a nőket. (Előbb vonzza, aztán pedig taszítja.) Axler legközelebbi rokona talán Mickey Sabbath, az alkoholista és szexmániás elfuserált bábjátékos, akinek kéjsóvár élete maga is színház (ezt mutatja regénye címe is: Sabbath színháza). Axlernek viszont éppen hogy nincs színháza. Se nézők, se partnerek, se kulisszák. Prosperóként pálcáját eltörni se nagyon tudja, helyette Remington 870-es puskájára támaszkodik. A fegyver pedig, még egy színpadvesztett életdramaturgia szabályai szerint is el kell, hogy süljön. El is sül, s megannyi Roth-hőshöz hasonlóan Axler is végez magával, miután rájön, hogy menthetetlenül végzett vele korábban az élet.

A száz-egynéhány oldalas kisregényben az öreg(edő) férfi utolsó rúgkapálásait, szexuális próbálkozásait, életben maradási kísérletét anatómiai pontossággal dokumentálja a szerző. Ilyen korban és ilyen életművel a háta mögött Philip Roth már nem vacakol azokkal a részletekkel, amelyek nem érdeklik, amelyek nem érdekesek a regényben, és amelyekhez nem fűződik érdeke. Nyugodtan ugrik, kivonatol, sűrít. Talán ettől is elevenedik meg váratlanul az unalomig ismert történet. Axlert kettős bukása (Macbeth & Prospero) után felesége nem tudja tovább istápolni, így jobb híján elhagyja. Axler még aznap beutaltatja magát egy pszichiátriai intézetbe. A tébolyda szőrmentén foglalkoztatja csak Roth regényírói fantáziáját, leginkább a közeget mutatja meg, amelyben a szuicid páciensek olyan természetességgel beszélgetnek az öngyilkosságról, mint a fiatal srácok a sportról. A regény legizgalmasabb, legaprólékosabban megírt része - Axler életben maradási kísérletének a megörökítése - a klinika után kezdődik. Az otthonában lábadozó színészt váratlanul meglátogatja a környékre költöző és nála 25 évvel fiatalabb Pegeen, akit Axler születése óta ismer, ugyanis pályája elején a lány szüleivel együtt játszott. A látogatásnál is váratlanabb, hogy a gerincbeteg öreg színész és az évtizedek óta leszbikusként élő nő már az első este lefekszik egymással. Kapcsolatuk több hónapig tart, ezalatt a női attribútumaival nemigen törődő, férfias nő saját nemiségének, feminin mivoltának érzéki tudatára ébred. Axler nemcsak segíti, hanem meg is követeli ezt az átalakulást, szexuális életüket pedig egyenesen fokozza, hogy a leszbikus nő időnként hímtagprotézist csatol magára. Amikor ez már nem elég, alkalmi háromszögekbe lépnek fiatal lányokkal. Axler feltöltődve már a visszatérésre és a gyereknemzésre készül, azonban az aggódó, értetlen szülők, a féltékeny leszbikus munkaadó intrikái és nem szűnő homoerotikus vágyódásai miatt Pegeen végül otthagyja a kiszolgáltatott színészt, akinek nincs más választása, mint hogy fejbe lője magát. "Arról van szó, hogy Konsztantyin Gavrilovics főbe lőtte magát" - a Sirály utolsó mondatát találják meg a bomlásnak indult hulla mellett. Azonban ez nem a lobogó Trepljov öngyilkossága, amelylyel Axler berobbant az Actors Studióban, hanem a rezignált Trigorin ironikus távozása.

A kisregény amilyen rövid, olyannyira megosztja a kritikusokat. Bár a legtöbb bírálat megtorpanásnak, stagnálásnak vagy deficites vállalkozásnak, stílszerűen: utánlövésnek írja le (behelyettesítve az öreg színész helyére az öreg írót), akadnak méltató recenziók is. A Booker-díjas Aravind Adiga a Kiégés szórakoztatóan nyomasztó hangulatát és vibráló nyelvét emeli ki. Roth a trágár és kétségbeesett párbeszédek mestere, emellett másik nagy fegyverével, a szereplők tudatát magától értetődően átvilágító, az érzelmi elvonatkoztatásokat pontos fogalmakkal tolmácsoló függő beszéddel is többször él. A regénynyelv letisztultságán érződik, hogy Nemes Anna az elmúlt években a szerző több művét is magyarította.

Az önarcképszerűségtől a regény eleve ironikus és tükröző lesz. Roth kiábrándult antropológiája, nyers intellektualizmusa és racionális őrülete kellőképpen ellensúlyozza az (ön)ismétlődéseket és a helyenként didaktikusan túlbeszélt szövegrészeket. Végeredményben pedig Simon Axler nemcsak emlékeztet a korábbi Roth-hősökre, hanem ő maga is emlékezetes lesz. A kiégett színész karakterében nem akármilyen fantáziát láthat Al Pacino, aki megvette a könyv jogait, és javában készül arra, hogy filmen is eljátssza, amint a figura nem tudja eljátszani, hogy éppen játszik. (Ráadásul a forgatókönyvet egy Zuckerman [Buck Henry] jegyzi!)

Fordította: Nemes Anna. Európa, 2010, 103 oldal, 2500 Ft

Neked ajánljuk