Zene

Az újmódi rekonstrukciós láz nem kerülte el Lágymányost sem. Most a Kovách István Skála áruháza (1975) és a Szendrői Jenőtől és Lévai Andortól tervezett rendelőintézet (1949) tőszomszédságában 1977-ben felépült betonzikkuratra, Halmos György a maga idején igen progresszív Fehérvári úti piacára került sor.

Akezdet 1850: ebből az évtizedből már vannak írásos feljegyzések vásári bábelőadásokról. A vég pedig 1950, a bábszínházak államosítása. Ami persze a hagyományt nem törhette meg, csupán a privát üzletvitelt - szerencsére csak ideiglenesen, hiszen (a jelenleg működő, tizenegy állandó bábszínház mellett) ma már újra rengeteg bábos járja az országot.

Először kibírni kell, aztán élvezni is lehet - akár az életet. A Katona József Színház legújabb premierje finoman szólva kísérleti, kevésbé finoman bukás. Vinnai András és Bodó Viktor írt egy nagyjában-egészében végtelenített darabféleséget, és ezt igen nagy kedvvel és tehetséggel segíti színpadra valamennyi alkotó. Van odaadás, lelkesedés és rengeteg munka.

Sebastian HaÛner: Churchill - életrajz

Van az úgy, hogy eljön az öszszegzés ideje, de van úgy is, hogy egyszerre akarok mindent. Egyszerre akarok mindent elmondani, beszélni szeretnék mindenről, mindenről, ami foglalkoztat, ami valaha az eszembe jutott, és még emlékszem rá.

Nem tudom már, honnan jött és miért pont így, nem a busz, az ötlet a közös filmről, főszerepben a 78-assal, pedig a sajtó mindvégig rajta volt a történeten, beszámolók és nyilatkozatok, tudni lehetett, hogy ez már befejezte, az még forgat, amaz pedig meg is vágta a magáét. Itt az új filmrendező-nemzedék, borongós nyamnyogás helyett életerő, komplikált művészkedés helyett bele a közepébe, Sturm és Drang - gondolták sokan lelkesedve. Némi okkal egyébként, miután egy-egy elfogadható munka az asztalra lett téve, és sorakozni kezdtek fesztiváldíjak is. Adott volt hát a várakozás, előlegezve a bizalom.

A napokban jelent meg a hajdani Kolinda Franciaországban élő bőgősének utóbbi tíz évben készített felvételeiből válogató CD.

Atrópusok szomorúsága elsősorban az utazóé. Oka pedig az ördögi "kör, amelyből nem tudunk kitörni: minél kevésbé tudtak közlekedni egymás közt az emberi kultúrák, és így megrontani egymást érintkezésükkel, annál kevésbé voltak képesek egymás küldöttei, hogy felfogják e különbözőségek gazdagságát és jelentését". Az idegen megismerésének e két, egymásnak ellentmondó feltétele - az érintkezés a másikkal és a másik érintetlensége - az antropológus egyik örök problémája. Továbbmenve pedig akár minden kutatásé, tudományé, ismeretszerzésé is egyben.

Welcome back - gondolom, amikor Básti Juli mint Gruse azon vívódik, sorsára hagyja-e a rangos csecsemőt. Leteszi, hátat fordít, elindul, visszafordul, vet rá egy pillantást, megint hátat fordít, megint lép néhányat, megint visszafordul, leguggol, de még föláll, mintha... Aztán határozott mozdulattal fölkapja a réztálban fekvő csecsemőt,

Az ember ízlelgeti a címet. Jó cím fél siker, szokták mondogatni, aztán annyiban is maradnak. A teljes győzelemhez ugyanis kell még ez meg az, de azt már senki sem tudja, hogy micsoda. A Provokátor ambiciózus cím, sokat sejtet, még akkor is, ha a provokációról pesszimista beállítottságú embertársainknak Juszt László Nyitott száj című opusa sejlik fel a féltávoli múltból. Azok viszont, akik gyárilag egészségesek és optimisták, így ősszel leginkább színes faleveleket és vadgesztenyét gyűjtögetnek. `k nem ülnek föl semmilyen provokációnak.

Jöhetne már valaki, egy magyar filmrendező, egy neves magyar esztéta vagy egy sikeres bolgár rockénekes, és mondhatná, hogy a hetvenes években e tájon hévvel nyomatott szovjet (háborús, partizános, társadalmis, bármilyenes) tömegfilmek, jaj, azok mennyire kultikus műalkotások, kultfilmek voltak. Csinálna már a Toldi mozi retrospektív sorozatot ezekből. Hozakodna elő már valaki a Csendesek a hajnalok vetkőzős-dugós-akciós remake-jével. Mert én például szívesen játszanám le zongorán a mondott opus és A biztosan ölő Sárkány Lady közti különbséget, hogy lehessek egy kicsit Kocsis Zoltán, meg ez az értekezés ne masírozzon menthetetlenül a Visszhang rovatba (egy kéziratoldal: a látott mű örömünkre nagyon rossz volt). Mindehhez szorosan kapcsolódik egy teória a mindenféle mozikultuszok születésiről. Miszerint az ember fiatalabb korában végtelenül pazarlóan bánik a neki rendelt idővel, néz bután, se haver, se nő, jobb dolga nem lévén (rosszabb se, nyilván) elmegy moziba, megnézni, mindegy, amit épp adnak, tudja, hogy amit látni fog, azzal nem megy semmire, s míg pörög a film, lassan beléég a céltalanul eltöltött, értelmetlen órák tudata: hogy lehetett volna ezalatt egy sokkalta jobb helyen. Az érzés aztán tart a mozi után is, valamit kezdeni kéne vele: a legtöbbször nem lehet. És másnap minden kezdődik elölről, menni kell megint abba a kétforintos utánjátszó moziba: ami napi három előadásban (négytől, hattól, nyolctól) játssza egy egész rohadt héten át azt az ugyanegy szemetet.

Az Evora-fanokban meglepetést kelthet a Voz D`Amor, hiszen ez egy olyan anyag, amelyben nincs semmi meglepő. Az utóbbi években úgy tűnt: Evora nemzetközi rangja és piaci pozíciója megkívánta, hogy távolabbra (is) kalandozzon a Zöld-foki-szigetek kávéházainál, így a Café Atlanticót és a tavalyelőtti Sao Vicente di Longét kubai muzsikusok meg brazil énekesek népesítették be, idén pedig a remixfronton is sikerült észrevétetnie magát (Club Sodade).

Mint tudjuk, Thelonious Monk a huszadik század egyik legnagyobb zeneszerzője volt, olyan illusztris nevek társaságában, mint Bartók Béla, Kurt Weill, Karlheinz Stockhausen, Duke Ellington, Ligeti György vagy Erik Satie. Ez utóbbit ugyan a tizenkilencedik századiakhoz is sorolhatnánk, de mivel ő volt a legmodernebb, bevettük a névsorba.

Ráhúztunk kicsit a nyárra, ezért aztán - számos hivatásos színházi néző - csak most abszolváltuk az első premiert: máris van mit pótolni. A tehetségben megőszült román rendező asszony, C-t-lina Buzoianu előadását választottuk a Tháliában, amelyet Görgey Gábor jó néhány évtizedes drámájából, a Rokokó háborúból készített.