Egy sokat idézett kutatás szerint a nyugati világ embere még a halálnál is jobban fél a nyilvánosság előtti szerepléstől. Évtizeddel ezelőtt erre a felismerésre alapozva vált a tengerentúlon a retorikai nevelés az oktatás szerves részévé, melynek eredményeként ha megkérdezünk egy átlag amerikait bármiről a kamerák előtt, egy levegővel átlagosan öt percet fog nekünk folyamatosan, jól formált mondatokban beszélni. A szóbeli meggyőzés hatékony kézikönyvei is zömében angolszász - jórészt amerikai - szerzőktől valók. A múlt század elején még a magyar közoktatásban is kötelező tanegység volt a szónoklás tana, ám aztán bő fél évszázados szünet következett, amelynek következményeit mindannyian ismerjük hétköznapi tapasztalatainkból éppúgy, mint az interaktív rádió- és televízió-műsorokból vagy akár a hazai közélet beszédkultúrájából (lásd különösen a Deák Ferenctől Medgyessy Péterig tartó retorikai kontinuumot). Aztán jött a rendszerváltás, és mostanság próbáljuk ismét fölvenni az elejtett fonalat. Egy magas szintű, átfogó retorikatankönyvre azonban nagy szükség lenne - ezt az űrt kívánja betölteni ez a 700 (!) oldalas kötet. Felemás sikerrel.
A bemutatandó anyag könyvtárnyi, de azért ennél biztosabb kézzel és jobb arányérzékkel is lehetne válogatni belőle. Ez legkevésbé az ókori és a középkori retorika csodálatosan gazdag és ma is inspiráló történetét bemutató részre igaz, amelyet Adamik Tamás jegyez. E fejezetek közérthető stílusban, mégis szaktudományos igénnyel íródtak, bár a tárgyalt korszakokban feltárt szó- és gondolatalakzatoknak, valamint trópusoknak még mindig Bencze Lóránt adta eddig a legalaposabb leltárát. A közel százoldalas magyar retorikatörténet azonban
indokolatlanul túlméretezett,
és a könyvben máshol ismertetett elméletrendszerekhez és megközelítésekhez képest nem sok új szempontot kínál. Dicséretes filológiai teljesítmény ugyan, de nehezen védhető, hogy miért kell a modern retorikát alapjaiban megújító (és a könyvben később, egyébként korrekt módon tárgyalt és nagy vonalakban Adamik által is felvázolt) Perelman argumentációelméletéről csupán kétszer annyit tudnunk, mint Névy László 1878-as - gyakorlatilag minden invenció nélküli - közhelyes benyomásairól. Ezt követően Aczél Petrára vár a vitathatatlanul embert próbáló feladat, hogy a beszédelméleti megközelítések legfontosabb XX. századi iskoláit és a diszciplína kurrens problémáit megismertesse az olvasóval (ráadásul egységes terminológia híján előálljon saját magyarítási javallataival), no és hogy tudomást vegyen a féltudományos - de korántsem haszontalan - befolyásolás-lélektani kiadványok özönéről. Az, hogy az utóbbi kategóriába tartozó Thouless remek, 38 manipulációs technikát tárgyaló kis kézikönyvét nem ismeri, bocsánatos bűn, nem úgy a tény, hogy avonatkozó szociálpszichológiai szakirodalmat szinte egészében negligálja. Síklaki István megsárgult kötetei tehát továbbra is nélkülözhetetlenek maradnak a legújabb kori, pszichológiai ihletésű meggyőzésteóriák iránt érdek-lődők számára. Különösen fájdalmas, hogy a szerző az igencsak virágzó argumentációelméleti iskolákat taglaló részt 20 oldalban "darálja le", miközben ha valami, akkor az ambíciója lehetne egy ilyen kézikönyvnek, hogy
napjaink legjelentősebb
irányzatait mélyrehatóan ismertesse. Olyan kulcstörekvések maradtak ki, mint Habermas univerzálpragmatikája vagy a szociologizáló kritikai diskurzuselemzés (Van Dijk), és gyakran keríthet hatalmába minket az az érzés is, hogy egyes pertraktált paradigmákat (például a narratív irányzatot) csak másodlagos irodalomból ismeri a szerző. Azt is beszélik, hogy nemrégiben egy "nyelvi fordulat"-féleséget élt meg a nyugati gondolkodás, talán annak is lehetett valami hatása a bizonyítás és a meggyőzés lehetőségfeltételeire - igaz, erről szóló értekezés Bender és Wellbery tollából már magyarul is olvasható. Tovább tetszelegve az ügyeletes okostojás szerepében azt mondhatnánk, hogy ezt a fejezetet inkább Komlósi László Imrével kellett volna megíratni.
Folytatva a könyvet, A. Jászó Anna fejezete következik a szövegértő olvasásról és a fogalmazás fortélyairól. Ideális esetben egy felsőoktatási tankönyvben már nem kellene/szabadna ilyennel foglalkozni, de a recenzens meggyőz-hető a döntés indokoltságáról, bár a felettébb didaktikus stílussal sosem fog megbékélni. A vaskos munkát egy több mint százoldalas szöveggyűjtemény zárja, amelyben közel két tucat míves gondolatmenetet élhetünk át. Az elkövetők köre Kossuthtól kezdve Kádáron át egészen Orbán Viktorig terjed. Megnyugvással konstatáljuk, hogy Döbrentei Kornél még mindig nem része a nagy magyar rétorok panteonjának, rezignáltan kell viszont tudomásul vennünk, hogy Jókai Anna már igen.
Összegzésül leszögezhetjük: valóban hiánypótló kötet született, amely ha helyenként vét is a "propagált" tudományterület mennyiségi és minőségi dogmái ellen, hasznos és széles körű áttekintést ad a retorikával ismerkedőknek. Egy, a szaktudósok igényeit (is) kielégítő interdiszciplináris kézikönyvre azonban továbbra is várnunk kell, már ha magyar nyelven kívánunk tájékozódni.
