Azt nem tudni, Arisztotelész előtt hogyan nézhetett ki egy valamirevaló történet, de utána már kialakult az a vonzó tulajdonsága, hogy eleje, közepe és vége van, a részei kölcsönösen magyarázzák egymást, egy későbbi esemény fényében értelmet nyerhet egy korábbi esemény és viszont - így kerek a világ és a történet. Én például amikor kedden dél után pár perccel megnéztem a leveleimet a napfényes mediterrán hangulatok városában, még nem sejtettem, hogy két óra múlva teljes (illetve a szokásos fél) gőzzel fogok robogni Budapest felé - de hát menni kellett, egyértelműen, az egyik levél ugyanis arról tájékoztatott, hogy bekerültem a szerencsés kiválasztottak közé, akik meghallgathatják a Blind Myself új lemezét a zenekarral együtt, még a kiadás előtt, meg egyáltalán, mindenki előtt. Egy gyors telefon, egyeztetés, majd a már ismert vonatjelenet után a Nyugati pályaudvar melletti parkoló, ahol a Superbutt furgonja várakozik, kivételesen a saját zenekara nélkül.
A parkolóban kétségkívül nagy a forgalom - ezen és vélhetően egyben saját anyagi helyzetén próbál egyszerre nagyot lendíteni egy hajléktalan, a forgalomirányító rendőröktől ellesett mozdulatokkal és hangos "helló-helló" kiáltásokkal terelve az újonnan érkezőket a helyesnek vélt irányba, de sajnos szórványos sikerrel. Amikor úgy tűnik, mindenki megérkezett, mi is továbbállunk végre, és elindulunk Dunakeszi irányába, ahol az éppen felújítás előtt álló HSB stúdió vár ránk, de nem ússzuk meg az utat további szociohungarikumok nélkül. A legközelebbi benzinkútnál például kettőezer-kilencszáznyolcvan forintot kérnek rezzenéstelen arccal az ezerötszáz forintos tankolásért, aztán pár perc múlva már inkább csak ezerötszázat, de azt természetesen számla nélkül.
Ismét csak késleltetés, ám a helyszín immár maga a stúdió, annak is egy amolyan várószobája, "mint az orvosnál", ahogy azt valaki később megjegyzi a lassan felgyűlő közönség láttán. Néhány igazán jó kis zenekarunk (pl. Bridge To Solace, Very Bad Things, Wendigo) néhány tagja lézeng/ül/beszélget a tétlen várakozás során (valamin dolgoznak benn, amin igazából most nem kéne), közben e sorok írója nem minden meghatottság nélkül átveszi a dobos Ivánfi Danitól a hátvakarásra sem utolsó, reményei szerint majdan kultusztárggyá nemesedő, (s kis unszolás után) dedikált dobverőt, illetve (megint csak később) Tóth Gergőtől az együttes egyik feliratos pólóját, ami ugyancsak a későbbiekben fogja elnyerni valódi értelmét.
De végre elérkezik a nagy pillanat: megnyílnak az ajtók, és a társaság beáramlik az elterpeszkedő keverőpulttal, számítógépekkel és nem utolsósorban magabiztosan hatalmas hangfalakkal telezsúfolt stúdióba. Letelepszünk, ahogy tudunk, és a kellemes hangulatvilágításban forogni kezd a lemez. Már az első hangoknál érezni, hogy ez megint valami más lesz. A Blind Myself eddig is mestere volt annak, hogyan lehet folyamatos stílusfrissítés és (közben tag)változás mellett megtartani valamit, ami a szükséges folytonosságot jelenti: ez afolyamatosság, azonosság most is megvan, de a hangzás megint új. Az első nagylemez (heaven't, 1999) kiszámítottabban agresszív attitűdje és a második (Product of Our Imagination, 2002) kaotikus, zajos kavalkádja után a Worst-Case Scenario egy újabb állomást jelenthet. Bár az értékelést tekintve nem mindig jó tanácsadó az első meghallgatás, de a benyomásokat tekintve jellemző lehet: nekem az első taktusok nyomán a Shadows Fall hozzáállása (például a The Art of Balance) jutott eszembe, és az, hogy úgy tűnik, a Blind Myself is olyan "crossover" stílusban fejlődik tovább, amely a lehető legkülönfélébb rock/metál műfajelemeket gyúrja össze eggyé, és talán eredetibben és változatosabban, sőt kiegyensúlyozottabban is, mint az említett amerikai kollégák. Mert bár egyre több az ének és a lassabb, melankolikus merengés, megmaradtak a rapszodikus hangulatok és a nagyszabású témák váltakozásai, mindez pedig egy imponálóan összetett, meglehetősen "avantgárd" kompozícióban. A többiek sűrű, elismerő bólogatásai is jelzik, hogy a dolog eléggé rendben van, mindenki megnyugodhat, nem kell "kidobni" az anyagot. Még két hét, és ahogy a szépnek beígért borító elkészül, a boltokba kerül a Worst-Case Scenario.
A lemez türelmes végighallgatása után a lassú hazaszivárgás következik. Vissza a furgonba, a beszélgetés közben hamar eltelik a visszaút is, az Oktogonnál elköszönünk, és mindenki megy a maga útjára. Lefelé haladva a Deák téri mozgólépcsőn és a peronon ácsorgás közben még egy frappáns befejezés lehetőségéről gondolkodtam, de egy honfitársam hamar megoldotta ezt a problémámat. Az éppen érkező metróból kiszállva egy pillanatra megtorpant, és a pólómra bökve így szólt: blájndmájszelf? Az egy szar, baszd meg, és már ment is tovább, és ahogy gurultam kifelé az állomásról, még láttam, ahogy lelkesen ugrál és kiabál, karját, valamint középső ujját a nemzetközi egyezmény szerint az ég felé emelve, baszd meg, baszd meg... - fájdalom, így lett kerek a történet.
Tófalvy Tamás
