Ennek a lánynak súlyos története van: holttesteken gázol át, mire eljut önmagához, és hát abban sincs sok köszönet. A Radnóti Színhában bemutatott dráma igazi "nagyvállalkozás": nemcsak a színházat, hanem a közönségét is próbára teszi.
A színház próbatételét ráadásul az fokozza, hogy a közönség próbatételét igyekszik csökkenteni. Ez egyrészt azért kilátástalan próbálkozás, mert a hullákról és a vérről épp Lulu érdekében mégsem mond le (nem is tehetné), másrészt azért, mert a köztes részekben, a hullák között átintonálja és rövidíti a darabot - szóval ahol sikerül a közönség vélt kedvére tenni, ott az előadásnak árt.
Deák Krisztina rendezésének vannak sarokpontjai, és ezek legtöbbje meggyőző. Elsőként Horgas Péter díszlete az, amely fémesszürke tónusával már az első pillanatban a hideg véget hordja magában, miközben bútorban-kellékben szinte bármit elvisel, tehát rugalmas. Bútorból amúgy nincs sok; asztal, kanapé - hogy a végére abból is
szalmazsák és hokedli
legyen. Ív is van tehát. Benedek Mari Lulu-jelmezei bravúrosak, a többi meg rendben van, tán Kováts Adél leszbikus klisére vett fekete fűzős cipőjétől eltekintve.
A már említett ív, az lenne itt a legfontosabb. Hiszen Lulu története egy igazi századfordulós (a múlt századé!) női fölemelkedés, ami in concreto alapos zuhanás ugyan, de mégis; Lulu a férfiakból fölépíti, megcsinálja magát, ebbe az összes érintett férfi - az apját kivéve - belehal, de belevész ő is. Egy másik nézőpontból a férfiak a saját vélt férfiszerepük összeroppanásába halnak bele, de ez végső soron másodlagos, hisz Wedekind nézőpontja (és Deák Krisztináé is) az előbbi. Ibsen keményben vagy Shaw még keményebben - és hát a Radnóti előadásának a legnagyobb problémája, hogy a fordulópontokat leszámítva e két szerzőben intonál, igazán nívós, de mégiscsak hamisítatlan társalgási hangnemben.
Ebben döntő része van Bálint András alakításának - ő dr. Schönt játssza, Lulu kitalálóját, megcsinálóját, haszonélvezőjét és áldozatát, valamint az egyetlent, akibe Lulu igazán szerelmes, már ahogy Lulu szerelmes bír lenni: nagyon, de mégsem úgy. Schönben van valami nagyszabású, feneketlen, féktelen, gátlástalan - meg persze a korra jellemző stíl, elegancia, némi cinizmussal megfejelve. Utóbbiakban Bálint figurája hibátlan, előbbiekkel jócskán adós; s erre az adósságra paradox módon éppen egy meglévő, remek pillanat világít rá. Amikor Schön totális kutyaszorítóban van Lulu miatt, aki már a felesége és mind evidensebben a végzete is, hirtelen mintha lehetőség nyílna rá, hogy a lány Schön helyett tán magát nyírná ki - idő előtt, amúgy. És Schön rásürget a lány maga ellen fordított fegyverére: "lőj már!" Ebbe a sürgetésbe beleszorul minden: az erőszak, a kétségbeesés, a menekülési ösztön - és ez az odavetett mondat tökéletes.
Amúgy sok a szalondráma, társalgási színmű; és bohózatba hajló túlzásaival kilóg az a jelenet is, amikor Lulu Alwát csábítja, Rodrigo és Schön néma jelenlétében. Rodrigo szerepében Csányi Sándor illúziót keltően hozza az artistát és a gügyét, szellemes betétszáma féktelen kacagásra indítja a publikumot, e kacagás telve reményteli megkönnyebbüléssel, hogy tán mégse lesz itt minden csupa vér. Hámori Gabriella pedig kapaszkodhat, hogy visszaterelje az előadást a Lulu medrébe.
Ebbéli erőfeszítésében nemigen segít, hogy jókora rész maradt ki a darabból, amely ilyenformán Schön halála után
átmenet nélkül zuhan
a jólétből a nyomorba, ráadásul egynémely fontos mellékszereplő játéklehetősége odavész, elsősorban a Geschwitz grófnőt alakító Kováts Adélé. Lulu történetéből pedig kimarad egy stáció, amely ráadásul fordulópont - de hát az összes stációilyen.
Hámori Gabriella alakítása sokszínű, szaggatott és reflektálatlan, hiszen ilyen Lulu. Gollnak a táncos-játék babája, aki cicamód bújik a hatalmas testhez, ami számára az életről szóló praktikus tudás tárháza; e tudás hasznosul részben a Schwarz-féle házasságban: a festő a maga korlátolt módján a rajongásig szereti Lulut, aki viszont elsősorban önmagát gyarapítja, hogy aztán - mikor odajut - méltó társa lehessen Schönnek, méghozzá leplezetlen és valódi. Hámori hiteles mindegyik alakban, ráadásul semmi koncepciózus nincsen a változásában, csak természetesség, magától értetődőség van. Egészen addig, míg a nyomorult padlásszobában már a félelem is beléköltözik - és hát végső soron nem alaptalanul. Hasfelmetsző Jack prédájának lenni szörnyű - legalábbis ez látszik Kováts Adél kerekre nyílt száján és szemén egy szép némajelenetben: a szomszéd odúban a horror vert tanyát. Haumann Máté akkurátus és pontos a hidegvérű gyilkos szerepében, Csankó Zoltán is az a maga zárt jelenetében, de a fontosabb, nagyobb szerepek alakítói ezúttal nem lelték meg figurájukat.
Dicséretes vállalkozás a színháztól és a művészektől - kár, hogy nem eléggé bátor. A közönséget néha kicsit el kell hagyni ahhoz, hogy hűséges legyen, gondolom én.
Csáki Judit
Radnóti Színház, 2004. március 20.
