Vannak műsorok, amelyek fittyet hánynak történelemre, rendszerváltásra. Rezsimek jönnek-mennek, de a Kék fény marad. Mert úgy látszik, ez tényleg kell nekünk, nézőknek. A nézettségi indexek is ezt mutatják, a Kék fény az egyik legstabilabb közszolgálati műsor az M 1-en. Az alábbi gondolatkísérlet e rejtély okait próbálja meg felfedni.
Először is el kell hárítanunk azt a kézenfekvő nosztalgikus érvelést, miszerint a Szabó László Kék fény műsorán szocializálódott magyar lakosság továbbra is reményeket táplál a tekintetben, hogy a mester egy napon visszatér. Itt és most ki kell jelentenünk, magunk nem tartozunk azok közé, akik visszavárnák a letűnt kor médiaszemélyiségét, aki, hogy úgy mondjuk, igen mély nyomokat és romokat hagyott maga mögött a 70-es, 80-as években. Meg később is. (Sz. L. híres médiablődlijét, mely keretében beavatta a magyarokat az Elbert János műfordító váratlan elhalálozása kapcsán lefolytatott nyomozás legapróbb részleteire kiterjedő összes lehetséges hazugságba, nos e performanszt nevezzük egyszerűen felejthetetlennek.) A kérdés ettől függetlenül érvényes: jelen műsor készítői is Sz. L. köpönyegéből bújtak-e ki, avagy heti rutinnak vagyunk-e csupán szemtanúi? Válaszunk, meg kell mondjam, bizonytalan.
A Kék fény mind formájában, mind felépítésében igen nagyon hasonlít a néhány perccel korábban sugárzott Híradóra, azzal a finom distinkcióval, hogy míg ez utóbbi javarészt a kül- és a hazai politikai élet játszóterein elkövetett tetteket, eseményeket (egyesek szerint bűntényeket) taglalja, addig a Kék fény főként a politikai erőtéren kívül eső, úgynevezett gazdasági és egyéb ügyeket tálalja a nagyérdemű elé. Meg aztán a Kék fény után nincs időjárás-jelentés. Mindkét magazint két műsorvezető, egy dekoratív hölgy és egy dekoratív úr prezentálja, s mindannyian jól passzolnak a díszlethez, bár a külsőségek alapján a híradósok büdzséje jelentősebb. Ha tehát annak a dolgozónak, aki hétfő este
