- greff -
BMG, 2004
HHH
kiállítás
n A magyar filmplakát aranykora Az ember hajlamos tűnődni a légkondicionált teremben, hogy milyen is lehetett, amikor a háromórás film közben senki nem mászkált előtte fél liter kólától feszülő hólyaggal, és az élethű hanghatások sem tépték szét a dobhártyáját.
Voltak idők, amikor a filmeknek még csupán a plakátja volt színes, idők, mikor a filmkészítők még megbíztak a külföldi partnerek kreativitásában, és főleg amikor a borzalmas szinkron még nem tette tönkre egy-egy alkotás élvezhetőségét.
A kiállítás egyik legfontosabb tanulsága, hogy mindent kitaláltak már a századfordulón. Az erotika ugyanúgy a korszellem része volt, mint a krimi, az akció, a kaland vagy éppen a társadalmi dráma. Utcalány élete, vonatrablás, idegenlégiósok, családi viszonyok, züllés. Utóbbi téma annyira népszerű volt a század elején, hogy már-már burkolt kommunista propagandára gyanakodhatunk, minden második film az elfajzott burzsoázia viselt dolgairól szólt. A képi megjelenítésről elismert grafikusok, festőművészek gondoskodtak, ma már elcsépeltnek látszó, milliószor plagizált ötletekkel. A lenge öltözetű hölgyek kétségkívül ugyanolyan közönségvonzóak voltak 1920-ban, mint ma, és kiderült: nem a Mátrix készítői képzelték el először a jövő világát csupa zöld árnyalatból (100 év múlva). Móricz Zsigmond pályafutásának kevésbé ismert részéről is fellebben a fátyol, a hazai irodalom jelese Jókai Mór egyik regényét írta át filmre. A plakátok pedig a már jól megszokott korideált közvetítik, a hetyke bajszos legények és pirospozsgás leányok közé még csak itt-ott csúszott be egy csúnya, züllött alak.
- g -
Budapest Kiállítóterem, V., Szabad sajtó út 5.; megtekinthető április 18-ig
HHHH
lemez
n SPIRITUS NOISTER: KURT SCHWITTERS: URSONATE - FOR 2 VOICES AND MUSICAL ENVIRONMENT Túlzás lenne azt állítani, hogy Schwitters-reneszánsz tombol, kerek évfordulója sincs(1887-ben született, 1948-ban halt meg), néhány megrögzött nonkonformista mégis ébren tartja szellemét.
A Merz Ház egy pincében található: romokból építkezve, a föld alatt, szabadon, Schwitters után, aki egy korai kollázsához vágta ki először a Kommerzbank szó közepét, aztán egy életművet épített rá. Decemberben ugyan betörtek ide, elvittek minden mozdíthatót, áprilistól azonban újra nyitva áll - a szó szoros értelmében, emberek, gondolatok, koncertek, kiállítások, vetítések, használt bútorok és nemes adományok előtt.
A Merz Ház műsorfüzete a REVER OF ZREM címet viseli, ami visszafelé olvasva: MERZ FOREVER. E szójáték a címe azoknak az instrumentális passzusoknak, amelyek Schwitters 's-szonátájának egyes tételeit választják el egymástól a CD-n. Nem ez az első felvétele a kizárólag betűkből, pontosabban "értelmes" szavakká, mondatokká össze nem álló hangokból építkező költeménynek, de az első olyan interpretációja, amely dialógussá szedte szét a monológot. Azzal, ahogy Ladik Katalin és Szkárosi Endre egymásnak felelget és feleselget, nyerő formulát találtak. Nem az a lemez, amit újra meg újra meghallgatnék, de tiszteletre méltó, ahogy egyszerre komolyan és játékosan viszonyulnak a számukra fontos hagyományhoz. Dadaista halandzsa hangjátékuk néhol egészen idétlenül cseng (persze minden a kontextustól függ, a Zeneakadémián "értő" taps lenne a jutalmuk, a Rádiókabaréban jót röhögne produkciójukon a közönség), a tételek közti zajkollázsokat pedig esetlegesnek érzem, bár Sőrés Zsolt és Kovács Zsolt biztos sokat melózott velük a stúdióban. Elismerem vállalkozásuk érdemeit, de nem az én zeném ez.
Sz. T.
Merz Ház: 1095 Bp., Ipar u. 3.; www.merz.hu (Hungaroton Classic, 2003)
Kunstwollen: HHHHH
Élmény: HHH
koncert
n Arvo Pärt: János Passió Talán minden idők legszomorúbb passiója, mivel nincs benne - a zenében - a feltámadás; hiányzik belőle a remény. A történet itt valóban véget ér Jézus kereszthalálával, Pärt passiójának utolsó lélegzete üres: nem marad utána az újra testet öltő lélek. A szerző utolsó atonális műve, a Harmadik szimfónia után kilépett a kortárs zenészek közül, és hogy előre vagy hátra, az azóta is megosztja a zenészeket (zenehallgatókat), Ligeti azt állítja, hogy nem hiszi el Pärt 1971 után íródott egyszerű zenéit. Pärt zenéje nevezhető minimalistának és - joggal - unalmasnak is: nemcsak a kortárs, hanem az európai, vagyis impresszionista zenét is elhagyta, zenéi közelebb állnak a ragákhoz, mint a gregorián énekekhez. János passiója egyszerű harmóniákból és egy szüntelenül ismétlődő moll hármashangzat felbontásából áll. A csöndes elmélyedés, a meditáció zenéje ez; mi tagadás, embert próbáló. Pärt passiója olyan, mintha egy magányos fát lengedezne körbe a szél; minden rafinériát, agyafúrtságot nélkülöző zene: a szemlélet zenéje. E művet hallgatni olyan, mint egy órán át nézni a magányos, csupasz fát.
A darabot a csodálatos szegedi alsóvárosi templomban a Victoria kamaraegyüttes és a Discantus énekegyüttes szólaltatta meg, Cser Ádám vezényletével. A passió előadásának általam ismert felvétele (Hillard Ensemble) semmivel sem jobb a szegedi előadásnál: holott Pärt éppen ennek az énekegyüttesnek komponálta művét. Ez a passió akkor szólal meg méltóképpen, ha felemelkedik, méterekkel a föld fölé, ha széllé lesz, ha olyan lesz, mint az őszi, esti szelek, ha hűvösen lebeg az előadás templomában. Ha nem inspirál vagy felidéz, hanem felemeli a lelkeket. Lebegett.
Nagy volt és hatalmas.
- kolozs -
Szegedi Fesztivál, március 28.
HHHHH
tánc
n Stephen Petronio Company (USA): Broken Man, City of Twist, Island of Misfit Toys A tengerentúli, húsz éve alakult világhírű társulat jöttének hírére bizony összecsődült Budapest mozgásszínházértő közönsége, és tolongott két napig. Érthető, hiszen a társulat jó híre mellett csábító volt ahárom etűd zeneszerzőjének neve is: Blixa Bargeld, a volt Einstürzende Neubauten-fenegyerek meg Laurie Anderson és Lou Reed. Petronio, a kopaszra nyírt, extravagáns társulatvezető nem is adja alább. Díszleteit pedig Cindy Shermannel csináltatja, csak ezeket a vizuális elemeket nem hordja magával, ami sokat levesz a várt élményből. Azt kell mondanom, hogy a zeneszerzők sem járatták csúcsra alkotókedvüket, amikor megírták ezt a három darabot. Petronio skizofrén üzletember panyókára vetett öltönyben című szólójához és a második részhez, amelyben a társulat mint ideges nagyváros nyüzsög a színpadon, Bargeld és Anderson amolyan matinés aláfestést alkotott. Kicsi, elszabadult New York-sirató azért került a végére, de az inkább a jó táncosnak, mint az elektromos hegedűnek volt köszönhető. Reed pedig hozzácsapott a magáéhoz egy-két Velvet Underground-dallamot, hogy ne kelljen sokat erőlködni. A már önmagukon túlmutató zenelegendákkal pedig az a baj, hogy pereg a néző fejében lévő videón a saját New York-sztori, és ehhez egy tánctársulat keveset tud hozzáadni. A tartalmon lötyögött a forma, akár Petronión meghajláskor az a felejthetetlen cicás mackónadrág.
- sisso -
Trafó, április 8-9.
HHH és fél
dvd
n RICHARD STRAUSS: A R"ZSALOVAG Solti György negyedszázados Covent Garden-jubileumán, 1985-ben készült a felvétel. Az alatt a pár perc alatt, amíg szemből látni, újra megfigyelhető, mennyire nem ad a karmesteri eleganciára. Már ami a mozdulatait illeti. Mert a Richard Strauss-i arabeszk - a zenei frázisok hömpölye és a nüanszok csillogása - utánozhatatlanul elegánsan, finoman, gazdag kolorittal szólal meg az irányítása alatt. A Királyi Opera zenekara átérzi az ünnep súlyát, és a kórus sem esik szét, még pillanatokra sem, ami (Bayreuth kivételével) ritka. A szereposztás ideális. Kiri Te Kanawa mint Tábornagyné (és mint énekesnő) virágjában van; az elmúlás fájdalma épphogy megérinti, oka sincs rá komolyan venni - mégis. Okos nő. Önsajnálatnak semmi nyoma. Az első felvonás végi könny valódi. Az ember is. A hang is. Nagy művész. Anne Howells ragyogó Octavian. Nadrágszerepet ilyen könnyedén, mórikálás nélkül megoldani még nem láttam. Barbara Bonney mint Sophie kedves, szelíd és nyugtalan, s még szépen is énekel. Aage Haugland Ochs bárója csak hozzájuk képest érdemel néhány százalékpont levonást. Szélső hangjai szűken vannak meg, de kulturáltan bánik velük, s mivel a szerep alkatilag illik rá, csak arra vigyáz, nehogy összetévessze a parlagiságot a bunkósággal. Felügyelőnek ott a rendező, John Schlesinger filmdirektor. Színtiszta realizmust művel, ügyel a részletekre. Minden historikusan pontos és élő.
- koltai -
NVC ARTS, Warner Music Group
HHHHH
könyv
n Apáti-Tóth Sándor - Zalán Tibor: Talált képek A fotóművész és a költő találkozásából sajátos és összetett, sokértelmű közös kötet jött létre. A ceglédi fotós és az Abonyból elszármazott költő könyvének egyik vonulata a szülőföld és a környékbeli tanyák élménye. S mindketten - művészi pályájuk elején - a neoavantgárd kísérletezés jegyében indultak. Majd később mind Zalán, mind pedig Apáti-Tóth eljutott az avantgárd formakísérletek eredményének klasszicizálásáig, s valamilyen hagyománnyal való szintéziséig. Talán e három közös motívum (a szülőföld közelisége, az avantgárd jegyében való indulás és a fokozatos klasszicizálódás) - önmagában is - mélyebb alapot ad művészi együttműködésüknek.
S az sem véletlen, hogy Zalán Tibor éppen a haiku versformáját érezte a legalkalmasabbnak a fegyelmezett kompozíciójú fotók mellé: a távol-keleti eredetű versforma úgy tükröz egyfajta klasszikus meditatív iróniát, hogy nem válik csinálttá, iskolássá. Pusztán a hangulati-asszociatív kapcsolódás révén válik harmonikus egységgé vers és fotó, mindenféle tematikus "igazodás", mechanikus csináltság nélkül. A motivikus-asszociatív kapcsolódások - minden külsődleges erőltetettség nélkül - teremtik meg a két művész alkotásai közt a kompozíciósharmóniát. Sajátosan rímelnek egymásra az álom és a halál, a gyerekkori tájak s álmok, valamint a "halott osztály" kantoriádájának nosztalgikus-ironikus képei fotóban és versben. Mindezt jól egészíti ki az egyedi könyvforma (drapp színű szöveges-verses lapok és fehér fotólapok kontrasztja), a tipográfia, mely - minden megalkotottsága ellenére - sehol nem válik öncélúvá vagy magamutogatóvá.
A fényképek vizionárius-melankolikus, ironikus hangulatát hatásosan ellenpontozza a haikuk szikárabb, kesernyésebb ironikus hangütése. A két hangvétel együtt alkot "remekműgyanús" műegészt.
- marczi -
Apáti Bt., Cegléd, 101 oldal, ármegjelölés nélkül
HHHHH
film
n Nem félek Fellini óta tudjuk: az olasz gyerekek külön fajt képeznek (csakúgy, mint az olasz felnőttek) - pláne, ha moziban van hozzájuk szerencsénk. S hogy, hogy nem, mindig akad egy rendező, aki a porondra lök néhányat közülük.
Bár szegény, kietlen tanyavilágban járunk, de mint mindent, a gyermeki fantázia ezt a helyet is kellemesen vadregényessé teszi. A csóróság és a nyomorúság mediterrán képe ezúttal dicséretesen talányos, mint minden más is e filmben, így a dolgok hangulatilag elsőre eldönthetetlennek tűnő komplexitása az idő kíméletlenül egyszerű múlásában lesz egyre egyértelműbb. Nekünk. 'k azonban félnek. Vagy nem félnek, mindenesetre a felnőttek világának elveit következetesen alkalmazva fut arcukra megalkuvásuk és gyengeségük pírja. Amelyet a rendező, mint ahogy semmi mást sem, nem dörgöl túl direkt az orrunk alá. A mese igazából két szóban elmondható, ám a képek jól működnek, festőiség és szerénység egyszerre, a színek, a furfangos lencsék és a beállításokkal szinte tökéletesen harmonizáló dallamok jó előre sejtetik, érett, hovatovább "bölcs" darabot kapunk a végire. A meseíró kisfiú (olyan, mint egy hindu herceg), a mediterrán Blazsej doktorként is szerethető apa és a tipikusan olasz anya amúgy egy átlagos olasz film szereplői is lehetnének. Ám a kompozíció, a hangulat egészen a Blair witch projecttől a Metallica-videoklipeken keresztül a Hukkle organikus tájáig ível. Ez így egy érzelmi alapú road movie, vitatható arányokkal. De ha hozzácsapjuk még a másik gyerek egyértelműen jézusi figuráját, akaratlanul is szembesülhetünk nagy dolgokkal: például nem a másodpercenkénti vérmennyiség tesz egy filmet alkalmassá a szenvedés, a kegyelem és a szeretet reprezentációjára.
- dd -
Forgalmazza a Budapest Film
HHHH
